Régóta vágytam már rá, hogy elhagyjam az öreg kontinenst. Elsősorban a jóga, az ájurvéda, a spiritualitás és a védikus konyhaművészet iránti egyre fokozódó érdeklődésem révén Indiával szemeztem egy ideje, Afrikát pedig a bakancslistám top 3-jában leledző Budapest–Bamako-ralira tartogattam. Végül is aztán úgy hozta a sors, hogy kénytelen voltam (vastag idézőjelek között) anyukámat elkísérni Egyiptomba. Nem túlzás, életünk kalandjára fizettünk be. Képes mini úti regény következik. Olvasási idő: sok.
 |
| Sosem fogok megtanulni szexin pózolni |
Anyukám több hónapos nyaralás-vadászatra indult a tabletjén, kerek születésnapja alkalmából egy igazi nagy vadat akart célkeresztbe venni. Néhány éve becsípődött neki Egyiptom, így természetesen ez az opció első helyen villogott nagy, piros, félkövér betűkkel a potenciális desztinációk között. Bevallom, kicsit megmosolyogtam a szüleimet, amikor mesélték a pár éve, Marsza Alamban gyűjtött élményeiket, anyukám szállóigévé vált mondásán, hogy "várnak a halaim", mindig jókat gúnyolódtam. Gondoltam, biztos lekötne engem is pár óráig, hogy színes halacskákat nézegessek, meg értem, hogy menő együtt lubickolni egy teknőssel, de én ezt pár óra után tutira megunnám. No, de ő a szülinapos, válasszon csak nyugodtan, én meg feltalálom magam bárhol. Az elmúlt hónapok a végsőkig kizsigereltek mentálisan, fizikailag és idegileg egyaránt, úgyhogy tényleg azt éreztem, nekem mindegy, hova megyünk, csak tűzzön a nap, legyen az átlag földi halandó számára elviselhetetlen forróság, hogy biztosan ne fázzak, tespedhessek kicsit a vízparton, lássak új tájakat és új arcokat és töltőre tehessem az idegsejtjeim. Az oltások körüli mizéria miatt egyébként sem tobzódtunk lehetőségekben Egyiptomon kívül, így hamar eldőlt: a Makadi-öböl lesz a bázisunk.
A jó hangulatot már az utazási irodában megalapoztam: anyukám utólag elárulta, 5-ig számolta, hányszor kérdeztem rá különböző kontextusban, hogy ugye a cápatámadástól nem kell tartanunk. Akkor még viccesnek tűnt túlzó elővigyázatosságom... A Dive Hard egyébként a legklasszabb utazási iroda, ahol eddig jártam, élmény volt már az ott töltött egy óra is. Anyukám hosszú heteken keresztül készült fel Egyiptomból, szerintem a neten fellelhető összes honlapot, fórumot, videót átböngészte - amit én eleinte (ne szépítsük) kiröhögtem, sőt terhesnek találtam, hogy folyton jön és mutogatja az újabb és újabb felfedezéseit, de aztán már a gurdakai reptéren meggyőzött róla: nagyon is jól tette, hogy szinte egyiptológussá képezte magát, mert úgy tudta, melyik sorba kell állni az olcsó vízumért, mintha hetente járna ott. Erre még a Dive Hard munkatársai rádobták az utolsó lapát hasznos tudást, úgyhogy a lehető legfelkészültebben vágtunk neki a kéthetes luxus túlélőtúránknak.
"Repülni mindig szeretnék" (csak várakozni nem)
Utoljára egy Cessna fedélzetén szálltam a magasba, utasszállítóval jó néhány éve nem találkoztam közelebbről, így már kicsit maga a repülés élménye is hiányzott. Egészen addig élveztem is a repterezést, míg megkaptuk a beszállókártyát. Aztán jött az átvilágítás, ahol kikaptak a sorból, majd megmotozott egy nő. Nem vagyok homofób, de ezt az élményt határozottan megspóroltam volna. A mai napig nem értem, miért piroslott a monitoron a hátam és valamelyik térdem. Kisruhában, melltartó nélkül nem sok fém akadt rajtam, hacsak nem raboltak el az ufók és tettek belém valamit. Szerencsére azért felengedtek a gépre, ahol jött egy újabb megpróbáltatás az idegrendszeremnek, amikor is bemondták a 20 perc késést. Anyukám, látva a vonásaim torzulását, remek pedagógiai érzékkel (szakmai ártalom helyett szakmai áldás) tolt egy poént a család közös kedvenc sorozata, A mi kis falunk nyomán: "Azért legközelebb megnézhetnénk Egyiptomot, Piroska!" (a pajkaszegiek nem túl jól szervezett esztergomi kirándulására utalva). Ezen olyan jót röhögtem, hogy onnantól valahogy eltelt az a fránya 20 perc és már süvítettünk is Afrika felé.
Imádok a repülő ablakán át bámészkodni, próbálom mindig kikövetkeztetni, hol járunk éppen. A Malév-korszakban nagyon tetszett, hogy rendszeresen edukálta is a pilóta az utasokat, hol mit látnak, ha kitekintenek. Most is végig kattogott az agyam, aztán Egyiptom fölé érkezve máris jött az első katarzis: végre megtapasztaltam, amire vágytam, hogy az európaitól teljesen eltérő panorámát lássak. Az épülő új főváros, ami fentről úgy néz ki, mint egy stratégiai videójáték grafikája, a Szuezi-öböl és Gurdaka közti kis homokszigetecskék körül a kék, a zöld és a türkiz minden árnyalatát felvonultató tenger, a végtelen mennyiségű homok a végeláthatatlan sivatagban, amit csupán a kopár sziklák feketesége tör meg, mintha már valami másik bolygó légterében szállnánk, egyaránt ámulatba ejtettek, csodálom, hogy nem állt be a nyakam, ahogyan órákon keresztül az ablakra tapadtam. Igyekeztem minden pillanatot a retinámmal megörökíteni, minden momentumot át akartam élni, úgyhogy szokatlanul keveset fotóztam egész nyaralás alatt, a repülőn pedig egyáltalán nem, mert sajnáltam rá az időt, nem a telefon kijelzőjén keresztül szerettem volna szemlélni ezt a sok csodát. Utólag azért ezt kicsit bánom.
 |
| Épül az új főváros, így néz ki fentről - [Khaled Desouki/AFP] |
Az ablakra tapadást csak annyi időre szakítottam meg, míg közlekedési eszközt váltottunk, a reptértől a szállodáig a buszról is mélyen beszippantott a táj, pedig zömében semmi extra látnivalót nem kínált, csak homokot, szórványos szeméttel. Éles váltás volt ezután megérkezni a szállodakomplexum birodalmába (igen, szó szerint birodalom, magas fallal és fegyveres őrökkel körülvéve), ahol állítólag tátott szájjal vizslattam, hol fogunk élni a következő két hétben.
 |
| Sosem láttam még annyira szép holdkeltéket, mint itt |
 |
| Minden este összemaszatolta valaki a tájat a legszebb színekkel |
 |
| Esténként nagyokat sétáltunk a négy szállodából álló komplexumban az ilyen látképekért |
 |
| Az otthonunk két hétre |
 |
Napokig vitatkoztunk, hogy itt jött-e be a buszunk. Váltig állítottam, hogy biztosan nem fér át. Tévedtem.
|
 |
| Nagy kiszerelésű Viagra a szandál-zoknis, ámde fiatal, dekoratív hölgy társaságában üdülgető papiknak |
Ekkor már mint egy kisgyerek, úgy vártam, hogy beszabaduljak a tengerbe, több éve nem mártóztam benne, ráadásul az akkori, olaszországi strandolás sem hagyott túl jó emlékeket bennem, ugyanis egyik alkalommal nagy szenzációt keltett a parton egy kis kékcápa teteme. Mivel gyorsan konstatáltam, hogy a kölyöknek szülei is vannak, feltételezhetően nem túl messze, így az akkori fürdőzés részemről véget is ért, a hátralévő időben én kagylót gyűjtöttem a parton.
 |
| A Makadi Beach dagálykor |
 |
| Kell ennél több? Meleg, tenger, homok, halak, korallok... |
És akkor végre feltárult előttem az a mesés világ, amiről eddig csak a sztorikat hallottam. Akkoriban a fülemnek nem hittem, most pedig a szemeimnek. Néhány lépés után színes halak garmadája között úszkáltam, és bár az első pár percben ez rendkívül különös érzés volt, és én jobban zavarban voltam az ő társaságuktól, mint ők az enyémtől, hamar oldódtak a gátlásaim, és készen álltam egyre szorosabb ismertségeket kötni velük. Kapkodtam a fejem a vízben egyik korallról a másikra, miközben alattam, mellettem a legkülönfélébb színű halak cikáztak. Úgy éreztem, mintha otthon, a kanapén fekve bekapcsoltam volna a Discoveryt, majd hirtelen beszippantott volna a tv és az adás részévé váltam volna. Megelevenedett álmaim természetfilmje az összes érzékszervem éber jelenlétében. Nem győztem betelni az élő akvárium látványával, a tenger hullámzásának nyugtató hangjával, a bőrömet cirógató lágy, meleg víz érintésével.
Az első két nap villámgyorsan elreppent a vízben, illetve annak a bonyolult logisztikai feladványnak a fejtegetésével, hogy melyik napszakban melyik étteremben tankoljuk fel magunkat. Ezen a ponton kikívánkozik belőlem, hogy megdicsérjem őket, amiért mindig akadt bőséges vegán kínálat, bár nekem szívfájdalmam, hogy a legtöbb étteremben az európai ízlésnek igyekeznek megfelelni, és szinte vadászni kellett az igazi, orientális konyhát.
 |
| Roppant nehéz volt önkontrollt gyakorolni az éttermekben |
Utóbbit a Tam-Tam nevű helyen leltük meg, mindkettőnknek az abszolút favoritja lett - még most is könny szökik a szemembe, ha visszagondolok a friss guavalé vagy a hummusz ízére.
 |
| A kedvenc éttermünk |
Nem minden sáfrány, ami piros
Harmadik nap már kimerészkedtünk az erődből (tényleg olyan érzése van az embernek!), Mohamed, az egyik magyarul beszélő idegenvezető vezényletével csaptunk egy gurdakai városnézést a kihagyhatatlan bazározással. Azt hiszem, engem a csodaszép építészet mellett a forgalom nyűgözött le leginkább. Nem igazán használnak közlekedési jelzéseket - ez alatt egyaránt értem például az indexet, a jelzőlámpákat és a KRESZ-táblákat. Mindenki megy, ahogyan akar és tud, de valahogyan mégis működik a rendszer a nagy forgalom ellenére is. Lámpát sötétben még az autópályán sem kapcsolnak, hogy ne zavarják a szembejövőket, viszont a rózsaszíntől a zöldig mindenféle rendszámtáblavilágítás díszíti a kocsikat, ezek éjjel az egyetlen fényforrások a járműveken.
Láttunk meseszép mecsetet, puccos jachtokat felvonultató kikötőt, a helyi Váci utcán sétáló tevét, NÉBIH-kedvence húsboltot, kávézó asztalán szunyókáló macskát, a legelképesztőbb bizbaszoktól roskadó polcokkal telepakolt bazárokat. Hoztunk haza magyar nyelvű könyvet az iszlámról, sáfránynak álcázott sáfrányos szeklicét és ízesített teákat, amikről itthon kiderült, sima fekete teák. Az utazási irodában mesélték, hogy ők maguk is befürödtek már egy-egy vásárlással, például a színes borsról a fazékban leolvadt a festék. Ezen is nagyon jót nevettünk, illetve a saját tapasztalatainkon is. Kétféle sáfrány volt, én magabiztosan állítottam, hogy az egyik kamu, felismertem benne az anno a saját kertemben is termesztett sáfrányos szeklicét, de a drágábbikról simán elhittem, hogy igazi. A teákat megillatozva ugyancsak gyanútlanul vásároltunk be belőlük, elképesztően kellemes citrom és narancs illatot árasztottak. Abszolút nem sértődtünk meg ezen a kis turpisságon, inkább élményként fogtuk fel.
 |
| A csodálatos El Mina-mecset |
 |
| Anyukám egy ima erejéig muszlim lett (vagy fogalmam sincs, mit csinál) |
 |
| Valld be, hogy inkább lennél vegán, ha itt kellene bevásárolnod! |
 |
| Egyiptomi Maszat |
A fáraó átka és az extra élmények
Én hazafelé már éreztem némi diszkomfort érzetet a hasamban, majd a pocakomban éjszakára tetőfokára hágott a hangulat, anyukám emésztőrendszerében pedig ugyanaz a buli készülődött, úgyhogy az utazási irodában kapott tanácsot megfogadva, rögvest hívtam a biztosítót, hogy bár még a piramisoknál nem jártunk, de máris fogott rajtunk a fáraó átka. Nagyon készségesen rendelkezésünkre álltak az éjszaka közepén a magyar és az egyiptomi biztosító munkatársai egyaránt, szűk 50 perc múlva már a taxiban ültünk, ami vitt minket az éjszakai ügyeletre. Egy másik szállodakomplexumba kocsikáztunk át, amely bejáratánál nemcsak a hascsikarás miatt vert le a víz, hanem abban a pillanatban, amikor a sofőrünk eltűnt az útleveleinkkel, a kocsi alját pedig valamilyen eddig általam csak filmekben látott detektorral vizsgálgatták (a kocsi elé kiterítve meg szintén csak filmekből ismert szöges akadály), akkor lelki szemeim előtt kétféle filmes forgatókönyvet láttam valósággá válni a mi főszereplésünkkel: az egyik rövid szinopszisa, hogy eladnak minket prostiknak, a másik egymondatos tartalombemutatása pedig: mindjárt veszik ki a szerveinket és dobják a fekete piacra. Na, pont nem ilyen Egyiptom a turistákkal. Mindenhol óvtak minket. A fegyveres őrök a szállodakomplexumok különböző pontjain, az országhatárokat idéző városhatárok szigorú ellenőrzőpontjai, a katonai kirendeltségek harckocsikkal, szintén fegyveresekkel, random, az autópályák mellett, a buszos túrákon velünk tartó fegyveres bizti őr mind-mind a mi biztonságunk garanciái.
Szóval se szexmunkás, se szervdonor nem lett belőlünk, hanem egy pazar 7 csillagos szállodában kötöttünk ki, ahol egy végtelenül aranyos orvos hamar megnyugtatott minket, ő maga is el szokta ezt a nyavalyát kapni, ha hosszabb távollét után hazaérkezik Egyiptomba. Rögvest bekötötte nekünk az infúziót, az én nem letéző vénámat elsőre, fájdalommentesen megszúrva, és folyamatos lelkiismeretes gondoskodásban volt részünk. Jó vagyok külföldi egészségügyi szolgáltatások csekkolásában, Olaszországban több napot vendégeskedtem kórházban, csupa klassz élménnyel távozva, és a nem reprezentatív mintavételem alapján Egyiptomban sem rossz betegnek lenni, legalábbis jó biztosítással rendelkező turistaként. Doktorunk egyfolytában érdeklődött a hogylétünk felől, anyukám kezét sokszor megsimogatva, hogy "OK, mum". Közben kaptunk tippeket, mit nézzünk meg Kairóban, beszélgettünk a vallásainkról, a magyar és az egyiptomi keresztnevek eredetéről, mesélt a világ másik felén végzett önkéntes munkáiról, majd megkérdezte, minden magyar olyan aranyos-e, mint mi vagyunk. Erre nem tudtam, mit feleljek, viszont azt leszögeztem neki, hogy kívánom, bárcsak minden magyar orvos olyan barátságos lenne, mint ő. A kimeríthetetlen beszédtémák között esélyem sem volt aludni az éjszaka dacára, főleg onnantól, amikor hűségesen ránk váró sofőrünk az előtérben max. hangerőn kezdett el horkolni. Anyukámnak, aki néhány méterre tőlem egy másik ágyon feküdt, csak annyit mondtam, hogy ezt nem hiszem el, és próbáltam nem felnyeríteni a röhögéstől. Tudja, hogy egyetlen hangforrás létezik, ami ellehetetleníti a pihenésem: a horkolás. Az idő gyorsan telt tehát, a fölém lógatott infúziós zsák folyadékszintje viszont igen komótosan apadt, a feszültség bennem ezzel fordítottan arányosan nőtt, hiszen (akkor már aznapra) befizetett utunk volt Luxorba, 5:15-ös indulással. Eme problémakört némi kendőzetlen aggodalommal a hangomban jeleztem doktorunknak, aki übercukin elmagyarázta, hogy már így is max. fordulatszámon csöpög belénk a csodaszer, de ne stresszeljek, készen leszünk. Hittem neki. Ez volt az első szembesülésem az egyiptomiak aggódásmentes, pozitív mentalitásával, ami már itt, az ügyeleten fekve átragadt rám.
Néhány momentummal később már gyakoroltam is ezt a lesz, ami lesz hozzáállást, amikor is korgó gyomrom hatására viccesen megjegyeztem a doktorunknak, hogy úgy tűnik, rendeződnek a dolgok odabent, mert kezdek éhes lenni. Erre ő megint csak übercukin hozott nekem egy almát, amit leöblített csapvízzel... (Ez ugyebár azért vicces, mert az első aranyszabály, hogy még fogat is ásványvízzel mosson az ember Egyiptomban.)
Az unokabátyám Csabira megszólalásig hasonlító sofőrünk a doktor úr felvezetésével még eldobott minket egy ügyeletes gyógyszertárba, aztán a kietlen sivatagban elcsíptük a semmihez sem hasonlítható, ízig-vérig afrikai napfelkeltét, amihez egyiptomi Csabi díjnyertes dj-ként csapatta a kortárs helyi bulizenét, úgyhogy a taxi ezen a ponton úgy festhetett kívülről, mint ami bulizásból hazatérő, józanodó tiniket szállít haza. Mi élveztük, hogy autentikus zenei élményt kapunk, legvagányabb taxisofőrünk meg azt, hogy rajongunk a hazájáért és a zenéjükért. A partyautóból 5:06-kor pattantunk ki a Makadi Palace recepciójánál, néhány méter lemaradásban a Luxorba induló busz mögött. Idegenvezetőnk, Mohamed elkerekedett szemmel kérdezte, hogy mégis hol jártunk és hogy most mi lesz, megyünk-e vele. Naná, hogy megyünk! A szálloda folyosóinak kacskaringós labirintusán átcikázva bevágtattunk a szobába, felkaptuk a szerencsére előre összekészített hátizsákokat, a fogorvosi ajánlás ötöde alatt megmostuk a fogunkat, manökeneket megszégyenítő tempóval átöltöztünk, majd nagy mosollyal megspékelt hangos elnézések és hálálkodások közepette felszökkentünk a buszra.
 |
Minden rosszban van valami jó
|
Idegenvezetőnk a napi program ismertetése után rögtön azzal kezdte, hogy bárkinek ügyes-bajos dolga akad, ne szemérmeskedjen, szóljon bátran, a sofőr megáll, a homokdűnék között pedig szabadjára lehet engedni a gyötrő biológiai folyamatokat. Ez a témakör innentől kezdve központivá vált az egész nyaralás alatt, a milyen fakultatív programokon voltatok mellett nyílt tapasztalatmegosztások mentek a magyarok között arról, ki meddig szenvedett a fáraó átkától és mi vált be ellene. Ez hamar családiassá tette a hangulatot egy-egy kiránduláson. Mi az egyből ügyelet és infúzió verzióra esküszünk, így fél nap alatt búcsút inthettünk a kínzó emésztőrendszeri panaszoknak (akár egy gyógyszerreklám...).
Már megint a Discovery adásába csöppentünk, csak most a téma az ókori történelem
Hosszú az út a Makadi-öböltől Luxorig, úgyhogy a kimaradt éjszakát pótolandó, jót szuszókáztunk, de aztán amikor már nem a jobbról is, balról is sivataggal szegélyezett szakaszon haladtunk, akkor ébren tartott, hogy folytassam a Gurdakában megkezdett közlekedés-tanulmányozást. Az autópályán, a belső sávban, szemben, szamárháton közlekedő 10 éves forma kissrác, a kisbusz hátulján állva, kapaszkodva vagy a teherautó platóján fekve, telefont nyomkodva utazó emberek látványa abszolút szürreális. Hosszasan próbáltam megfejteni az íratlan szabályokat, ebben a legnagyobb fejtörést a kereszteződések jelentették, de azt hiszem, a sorrend egyszerűen: a legerősebb (busz, kamion) megy először, aztán jönnek az autók, majd a motorosok, biciklisek, ezután a gyalogosok, végül a tehenek és szamarak. Zseniálisan használják ki a járművek kapacitását: a tetőt pakolják tele a holmikkal, a csomagtér helyére pedig behelyeznek plusz üléseket, így lesz hétszemélyes egy átlagos kombi és lehetetlenül sok személy szállítására alkalmas egy furgon. Aki tud vezetni, az tulajdonképpen vezethet (ugyanez igaz a vízi jártasságira is), a motoron nincsenek olyan megkötések, mint sisak használata vagy létszámlimit, a sávok, ha fel is vannak festve, az csak afféle dekorációs elem az egyébként meglepően jó minőségű utakon. Imádom ezt a rendet a káoszban.
Gyerektől az idős úrig sokszor kaptunk nagy mosolyokat és vidám integetéseket a buszon ülve. A mi szemünkkel nézve borzalmas, nyomorúságos körülmények között élő gyerekek önfeledten játszanak a kanális partján, a felnőttek sorsukat elfogadva, cseppet sem megtörve vagy fásultan teszik a dolgukat, végzik a kemény fizikai munkát, az öregek pedig kedélyesen cseverésznek az utcán ücsörögve. Folyamatosan az az érzésünk volt ezeken a településeken keresztülhaladva, hogy az ottani embereknek egy dolog szükséges a boldogsághoz, és az ott is van a tarsolyukban: szeretik, élik és élvezik az életet.
Mint évezredekkel előttük, a mesésen és elképzelhetetlenül gazdag fáraók, akik a mai napig ellátják a történészeket és régészeket feladványokkal. Speciel a karnaki templomkomplexum építésére már megtalálták a magyarázatot: ahogyan építették az óriási kőtömbökből álló épületeket, úgy temették folyamatosan homokkal, majd a végén kiásták az egészet. Leírhatatlan érzés volt a kis 174 centimmel a monumentális szobrok és a gigantikus oszlopcsarnok tövében sétálni, miközben engedtem a fantáziám a hieroglifák és Mohamed történetmesélése mentén az időszámításunk előtti 14. századig visszarepülni az időben, hogy vajon milyen lehetett itt a vallási rituálék körül forgó életet élni vagy az éppen aktuális megalomán fáraó parancsait teljesíteni rabszolgaként.
 |
| A luxori és a karnaki templomegyüttest összekötő Szfinxek útja |
 |
| Mohamed regéli a karnaki templom történetét |
 |
| Képrejtvény: megtalálod a fáraó termékenységére utaló jelet? |
 |
| Az élő múlt |
 |
| A kisebbik obeliszk a karnaki templomban |
 |
| Háromszor körbejárva állítólag szerencsét hoz a szkarabeusz szobra, de nehéz lesz ezen állítás igazát cáfolni vagy igazolni, mert nem emlékszem, mit kívántam |
Már a níluson hajókáztunk, amikor fejben még mindig próbáltam ülepíteni ezt az élményt, az ember azért mégiscsak ritkán jár-kel ókori épületekben, a világ egyik legnagyobb vallási kultuszhelyszínén meg még ritkábban. A nílusi kalandot semmi pénzért nem hagytam volna ki, dacára, hogy minden hajót tizenéves suhancok kormányoznak, és kifejezetten szórakoztatja őket, ha egymástól centikre surrannak el.
 |
| A luxori templom a vízről |
 |
| A jellegzetes egyiptomi árbocok |
 |
| Anyukám titokban tutira egyiptológus |
A ladikunkkal a cél a Banán-sziget volt - talán nem nagy meglepetés, hogy teljesen más íze van a gyümölcsnek úgy, ha nem a kamionban érik be, félúton Magyarország felé.
 |
| A banánvirág nemcsak szép, hanem remek húshelyettesítő is! |
Roppant sűrű napunk következő megállója egy alabástrom műhely volt, ahol testközelből láthattuk, micsoda kínkeserves fizikai munka eredményeként születnek a turisták által kedvelt szuvenírt jelentő pompás dísztárgyak. A dolgozók dalokat énekelve illusztrálták a munkafolyamatokat. Az örömük eközben kb. annyira lehetett őszinte, mintha én azt próbálnám egy premierhéten eljátszani, hogy abszolút nem stresszes a munkám. Itt arcon csapott egy pillanat alatt Egyiptom kevésbé mesés arca. Főleg, amikor a buszt körülvették az éhező gyerekek, és úgy szaladtak el a szállodában összekészített ételcsomagok maradékaival, mint kóborkutya egy cafat lopott hússal. Nem tudom, rájuk is igaz-e a fent említett pozitív életszemlélet, a feltétel nélküli derű és a sors-elfogadás...
Az élet-sors-halál tengely menti gondolatok további firtatásához remek helyszínt szolgáltatott a Királyok Völgye, a fáraók rejtett földalatti mauzóleumainak leghíresebb gyűjteménye, amely mintha már nem is a Földön, sokkal inkább valami kietlen, sziklás, sivár bolygón lenne. Itt aztán tényleg békésen lehetne évezredek óta a föld alatt, több méteres mélységben nyugodni, ha a kíváncsi turisták nem háborgatnák a sírokat. Dehát ha egyszer olyan nehéz megállni, hogy az ember a több ezer éves hieroglifákat fejtegesse és csodálhassa, hogy mégis milyen festék az, amely ennyi idő után is teljes színtelítettségében pompázik a sírkamrák falán. Tutanhamon meg még tulajdonképpen örülhet is, hogy világszenzáció lett a sírjából, mert állítólag mindössze az a tény emelte őt a ma legismertebb egyiptomi uralkodók közé, hogy tökéletes állapotban fennmaradt a mumifikálódott teste. (Ami fölött perceket álltunk, mert egyszerűen képtelen az emberi agy felfogni, hogy egy több ezer éves férfi fekszik tőle karnyújtásnyira.)
 |
| Ettől csendesebb helyet aligha találtak volna a fáraók |
 |
| Próbáltam megfejteni az üzenetet, de nem sikerült |
 |
| Rájövünk-e valaha, milyen festéket használtak?! |
 |
| Én nem akarnám, hogy turisták nézegessenek, úgyhogy mumifikálás helyett hamvasztást kérek, oké? |
És akkor most jöjjenek az én régészeti felfedezéseim (amit majd bizonyára posztomusz fognak értékelni, mert most senkit nem hozott különösebben lázba):
 |
| Vajon még hány ezer évig csücsülnek itt? |
Biztosan a cápa a főgonosz?
A következő két nap ezt a történelmi túladagolást a tengerparton próbáltuk feldolgozni. Már második Egyiptomban töltött napunkon értesültünk a hírről, hogy a tőlünk légvonalban mintegy 8 km-re fekvő strandon halálos cápatámadás történt, így a Makadi-öböl partszakaszán is csak korlátozottan használhattuk a strandokat, de ez abszolút nem rontott semmit az élményen, legfeljebb annyit, hogy én eleinte mini stratégiákat gyártottam, hogy amennyiben egyszer csak szembe úszna egy cápa, milyen protokollt léptetnék életbe a testi épségem védelme érdekében. Ebbe beletartozott például, hogy apálykor sokkal szívesebben sznoriztam, mert tudtam, hogy a korallzátony fölött így biztosan nem tud átúszni, mert fennakadna; illetve olyan elképzelt trükk is, hogy a mélyebb és a sekélyebb víz találkozásánál kinéztem egy szimpatikus víz alatti sziklát, amelyen megtámaszkodva orron pöccinteném lábbal az említett jószágot. Szóval éreztem én, hogy ezt a cápás kérdést feszegetnem kell az utazási irodában... Legújabb víz alatti cimboráim, a méretben, színben széles skálán mozgó halak, a szikla üregében pöffeszkedő polip, a váratlanul alám úszó ráják, az eleinte nincs két egyforma érzést szolgáltató korallok aztán szép lassan feledtették a szurikáta-üzemmódot, és anélkül tudtam belemélyedni a felszíni búvárkodás gyönyörébe, hogy minden pillanatban a támadást várnám. Mikor kellően belelazultam ebbe a helyzetbe, akkor jött az úszva kihordott infarktus.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy 30+ évesen is ösztönösen az anyukámat kerestem a tekintetemmel, amint beszúrt a szívem a sokktól, majd a következő néhány méteren Hosszú Katinkát vagy bármely vetélytársát minden kétséget kizáróan lepipáló tempóban már hasítottam is felé. Ő meg csak lebegett méterekkel odébb a piros kis mellényében, mit sem sejtve arról, hogy én pánikrohamom kellős közepette az ő biztonságot jelentő közelségéért tempózom a gyorsúszás világcsúcsának közelében.
Nem cápa volt. Csak egy ártatlan tengeri kígyó, olyan egyméteres, akinek egyetlen felróható rossz tulajdonsága, hogy Juve-drukker (fekete-fehér). Én viszont mérettől, élőhelytől és veszélyességtől függetlenül iszonyodom minden csúszómászótól, aminek nincsen lába. Egyedüli kivételt a meztelencsiga képez, biztosan azért, mert az legalább szarvakat növeszt. Ezen a ponton úgy vágódtam ki a napágyra, hogy a büdös életbe többet be nem teszem még a kislábujjam se a Vörös-tengerbe. Ez a dac kb. egy órán keresztül tartott, aztán anyukám mosolyogva figyelte, ahogyan máris nyúlok újra a búvármaszkért.
Persze, mondanom sem kell, hogy én voltam az a szerencsés, aki a még bokáig sem!!! érő vízben bébi murénával találkozott (ami nyilván pont ugyanúgy néz ki, mint egy tengeri kígyó), de a két hétre azért olyan valóban szerencsés találkozások is jutottak, hogy már őszintén sajnálom, hogy nem lettem tengerbiológus, aki a még épen maradt korallzátonyok ökoszisztémájának fennmaradásáért harcol.
 |
| Rájöttem, hogy a tevéket is imádom |
 |
| Mum, ő a hátizsákos? |
Évek óta nem nevettem annyira és annyi ideig és olyan önfeledten, mint amikor a Vörös-tenger telhetetlen NER-lovagját kiböktem egy gödörben. Remeterák Úr kapzsiságában olyan kecót választott magának, ami szemlátomást meghaladta képességeinek és erejének korlátait, így bármennyire igyekezett kievickélni a gödörből, minden egyes pici hullám visszasodorta őt a kiindulópontra. Szerencsétlenkedése oly hosszúra nyúlt, hogy volt időm anyukámat is odainvitálni az élő kabaréra. Szemét voltam, nem segítettem neki.
Hasonlóan jókat mulattam a cseléd rákokon, akik úgy tűnt, mintha bizonyos halak tengerfenékbe ásott lakóhelyeit takarítanák szorgosan. Elképesztő, mi kosz ki tudott jönni egy-egy olyan lyukból, csomó kagylóhéj-törmelék és miegymás. A bambán-nagyképűen ücsörgő polip is megmosolyogtatott minket, de ugyancsak derűs pillanatokat okozott az is, amikor rájöttünk, hogy egy-egy hal bizonyos tulajdonsága okán hasonlít valamelyik ismerősünkre.
 |
| Színes egyéniségek |
 |
| Jó köztetek! |
A legképtelenebb és legváratlanabb élmények egyébként a térd alattig érő vízben értek minden alkalommal, így nekem tényleg nem jelentett törést, hogy a mélyebb vízzel körülölelt nagyobb korallzátonyokhoz nem engedtek a cápaveszély miatt. Volt, hogy már megfeneklett a sznoris maszk, annyira kis vízben szemléltem a kis csodalényeket. A fehér alapon piros pöttyös tengeri csiga a pár centis tengeri fűben megbújva várta, hogy elkápráztasson minket - igazi kuriózum volt vele találkozni. Egyszer pedig szintén már-már a megfeneklés határán lebegve néztem nagyot, hogy milyen furcsa, barna, rombusz alakú levelet visz a víz, nincsenek is a parton más fák, csak datolyapálmák, azoknak pedig nem ilyen a levele. Mire ezt az eszmefuttatást lefolytattam, a levél közelebb sodródott hozzám vízszintesen, hirtelen függőleges pozícióra váltott, és kiderült, hogy szeme is van. Meg átlátszó, mini uszonyai, amiket olyan fordulatszámon pörget, hogy szinte láthatatlanná válnak. Így lett a platax orbicularis hivatalosan is a kedvenc halam.
Nagyon körültekintően és óvatosan haladtunk befelé a vízbe minden alkalommal, látva, micsoda élet van már a bokáig érő vízben is. A legtöbb helyen tengeri csillagok hada kreált szökdelős játékot, de a többi helyen is tudtuk, hogy gondosan meg kell tervezni minden következő lépést, nehogy valakinek a valamilyére tapossunk. Sajnos talán az egész öbölben mi ketten voltunk, akik ekkora figyelmet fordítottak erre, a legtöbb turista úgy gázolt be a mélyebb vízbe, mintha a Balatonba menne, ahol a legdurvább, ami történhet, hogy belelép egy gödörbe. Pedig itt kincs minden néhány centis korall-növendék és még a legapróbb csiga is.
 |
| "Az Élet él és élni akar" |
A klímaváltozás Ausztráliával ellentétben itt még nem háborgatja a korallokat, az emberi butaság azonban annál inkább. Szörnyű látvány a rengeteg elpusztult korall, amit egyszerűen letörtek vagy eltapostak. Egy német hölggyel hosszas beszélgetést folytattunk egyik délután az országról, a természet tömegturizmusnak való alárendeléséről, és arról, hogy ez a korallzátony mennyivel élőbb volt néhány évtizede, amikor ő először látta. Bízom benne, hogy egyszer eljut az iparág addig a tudatossági szintig és szabályozásig, hogy a látogatottság nem megy a természeti értékek rovására. Hiszen ahogy anyukám mondja, mi itt csak megtűrt vendégek vagyunk. Ő például minden alkalommal megköszöni minden körülötte úszó, mászó, lebegő, álló élőlénynek, hogy megcsodálhatja és hogy az élőhelyén vendégeskedhet. Persze, ha nincs a tömegturizmus, akkor mi sem látjuk ezt a lenyűgöző világot. És mi is seggbe billentettük azért jócskán Földanyát, mert repülővel utaztunk, két hétig palackozott vizet ittunk, satöbbi, satöbbi. De valahol talán rejlik egy arany középút, amit majd egyszer meglelünk. S ha már környezetvédelem: a parton egyszer rohadtul felhúztam magam, hogy a bunkó turisták még arra is lusták, hogy a néhány méterenként elhelyezett kukákba hajítsák a szemetüket. Aztán nem sokkal később a napágy alatt ejtőzve lettem szemtanúja puffogást okozó teóriám cáfolatának: a varjak kukáznak, ők dobálják több méteres körzetben szanaszét a hulladékot. Egyáltalán miért vannak itt varjak? Meg a reggelinél morzsára vadászó verebek? Biosz egyes. Azt hittem, ők csak felénk élnek. Hasonló megdöbbenést váltott ki belőlem, hogy esténként valami undorító szerrel irtják a szúnyogot, éppúgy, mint itthon. Pedig hallottam már a maláriás afrikai szúnyogokról, de valahogyan nem raktam össze, hogy a vérszívó kis genyák az egyiptomi tengerparton is keserítik az életet.
Külön blogbejegyzést írtam arról, mennyi állatot mentettünk már családilag életünk során a macskától a sünig, úgyhogy egyáltalán nem ért váratlanul, hogy még nyaralás közben is megtréfál a sors. A parton kószálva botlottam bele egy messziről, általam szárnytöréssel diagnosztizált sirályba, akinek a komoly nyelvi akadályok leküzdése után, nagy nehezen sikerült tőlem kompetensebb mentőegységet szervezni. Anyukám kellett volna, mert ő megint százszor bebizonyította, hogy az én angoltudásomtól bizonyos helyzetekben sokkal többet ér az ő nemzetközi jelnyelve, aminek segítségével éppoly könnyedséggel lehet engedélyt kérni az őrtől, hogy elhagyjuk a szállodakomplexum területét fotókészítés céljából, mint elmagyarázni a taxisofőrnek, mi miatt kell minket éjjel az ügyeletre szállítania és hogy ígérjük, a kocsi kárpitja ennek semmilyen szinten nem lesz elszenvedője. Hogy szegény sirállyal végül mi lett, nem tudom.
 |
| Odavagyok ezekért a színes kagylókért (is) |
Óvatosan, de néha mi is beletrollkodtunk kicsit egy-egy állat személyes életterébe, például muszáj volt egy pillanatra megfordítanom azt a hatalmas kagylót, amely talán az ölemben sem fért volna el, hogy rádöbbenjünk, a jelentéktelen, algás külső túloldalán gyöngyházfényű belső kápráztat. Meg bevallom, egyszer egy tengeri uborka közelében kalimpáltam a kezemmel, hogy kiderítsem, mozgásra tudom-e bírni. (Igen.) Arra meg hamar rájöttem, hogy a vízben kifeszített kötelekről csipkedik a halak a rátapadt planktonokat (?) (tényleg gáz vagyok bioszból), úgyhogy próbáltam a kezemmel lesúrolni belőle, hogy a tenyeremből egyenek. Ez olyan jól sikerült, hogy egyik kis haver bele is harapott a karomba. Nyilván nem fájt, de azért meglepődtünk mindketten.
 |
| Egy kisebb tengeri ubi. Tök olyan, mint egy összehengerelt fekete póló, nem? |
Maradtak megfejthetetlen vízi élőlények is, például a tenger alján sodródó áttetsző fehér gömbök. Ha valaki tudja, mik azok, ne fosszon meg a tudástól!
(Fontos megjegyeznem, hogy nem volt nálam GoPro - átélni akartam a pillanatokat, úgyis tele a YouTube búvárvideókkal -, a telefont is csak térdig érő vízbe mertem bevinni, úgyhogy ezek a fotók tényleg bizonyítják, micsoda élet van félméteres víz alatt is.)
"A k.va anyádat!"
A következő nagy kaland gyanánt nyakunkba vettük a sivatagot. Délelőtt quadoztunk egy jót, mármint nekem király élmény volt, sosem próbáltam még, anyuka viszont kicsit meggondolatlanul szállt fel mögém utasként. Mosom kezeim, sokáig agitáltam, hogy próbálja csak ki ő is a kezdő csoportban. Bár egyáltalán nem hasonlít a gokart viselkedésére, hamar összebarátkoztunk, így természetesen egy idő után tövig húztam a gázkart a quadon, ami bár nem volt egy Dakar-kompatibilis gyors jószág, de a mögöttem helyet foglaló zsák krumplinak messze túllépte a komfortzónáját. Minden alkalommal, amikor a levegőbe emelkedett és visszazuttyant a kemény vasra, tulajdonképpen saját magát szidta a nekem intézett káromkodásaival, rossz életű nővé degradálva magát. A szemtelen kamasz énem sem tudta ezt a töméntelen mennyiségű szidalmazást kiváltani belőle. Utólag azért azt mondta, élvezte, de megígértem, hogy legközelebb buggyval viszem, az kényelmesebb. Nem vagyok egyébként felelőtlen, nekem is egy-egy suhanó gondolat erejéig átfutott az agyamon, hogy ha borulunk és lefejelünk egy öklömnyi követ, amiből akadt bőven, akkor ez a kis sivatagi repesztés könnyen átcsaphat koponya-repesztésbe. Viszont eddigre én már olyan szilárdan magamba építettem az egyiptomiak könnyed életfelfogását, hogy gondolatban ilyenkor csak megrántottam a vállam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.
 |
| Én drága, mit sem sejtő anyukám... |
A sivatag fantomjai: a beduinok
A délutánt a beduinoknál vendégeskedve töltöttük. A hozzájuk vezető kacskaringós, hepehupás út a végtelen sivatagban, a hatalmas dűnék között, eszméletlen élményt volt, mindenkinek ki kellene próbálnia. (Ennek a low budget verziója Kecskeméten végigmenni a körúton, nagyobb tempóval, egy dzsippel. Dűnék nincsenek, hupli van bőven.)
 |
| Itt egy pillanatra már láttam magam a Bamakón |
Az igazi beduinok a mai napig egy rejtélyes népcsoport, nem is tudják még a hozzávetőleges számukat sem, annyira eldugott helyeken élnek a sivatag belsejében, teljesen elzárkózva a civilizációtól. Ez a falu azért már egészen modern, a turizmusból élnek, de a klasszikus tradíciókat persze tartják.
 |
| Ez mind a falu... |
 |
| ...ahol finom hibiszkuszteával üdvözöltek minket |
Anyukámat a lepénysütés tudományának elsajátítása szippantotta be, de hamar rájöttünk, hogy hiába a recept, sajnos nem fogjuk tudni itthon professzionálisan reprodukálni, hacsak nem kérünk az állatkertből a kerti sütögetéshez egy kis tevekakit faszén helyett. A többség aztán elment tevegelni, amit én az etikai vegán meggyőződésem miatt teljes vállszélességgel ellenzek, így mi inkább süttettünk még egy lepényt. Isteni volt.
 |
| Gyorstalpaló főzőkurzus |
 |
| Persze első lépés a búzaőrlés, kézzel |
Meg bevásároltunk a helyi füvesasszony kencéiből. A készítő beduin néni idegenekkel nem kommunikál, úgyhogy helyette aznapi - zseniális értékesítői vénával megáldott - idegenvezetőnk, Guba ismertette a portékákat. Én őszintén mondom, az ízületi- és izomfájdalmakra hozott kenőcs nyomába sem érhet egyik itthon kapható krém sem. Rettegek, mi lesz, ha elfogy. Úgyhogy ha valaki jár a beduinoknál, hozzon légyszi nekem egy tégelyt abból a sárga színű csodaszerből, vagy ha valaki tudja, hogyan lehet egy krém összetevőit azonosítani, ne tartsa magában az infót! Ja, és mielőtt bárki ezt feltételezné, nem pszichésen hat, mert a fejfájáscsillapító krém viszont az én migrénjeimmel semmit sem tud kezdeni.
 |
| A fotóstól kérdezzétek a koncepciót |
Az all inclusive kompenzálása
Mivel kibírtuk a sivatag tűző napját full feketében, megállapítottuk, hogy nincs is annyira vészesen meleg, úgyhogy ezzel a megnyugtató gondolattal másnap kiszöktünk az erődünkből, és felfedező gyalogtúrára indultunk az öbölben. A szállodakomplexumunk egyik oldalát (Gurdaka felé) a sivatag határolta, a másik oldalát viszont további szállodaláncok változatos strandokkal, lenyűgöző kertekkel, bámészkodásra invitáló mólóval. Meglepődtem, hogy oda-vissza alig több mint 6 km-es volt csupán a kis sétánk, nekem a déli forróságban sokkal többnek hatott (azért mégiscsak meleg van...).
 |
| A Makadi-öböl |
 |
| Datolyaszüret |
 |
| Hány évesek lehetnek? |
Futni épp ezért inkább reggelente mentem, bár bevallom, akkor is eléggé megszenvedtem vele, főleg, amikor egy-egy kisebb szakaszt bevállaltam a homokban. No, de a látvány természetesen kárpótolt:
Az erkélyen jógázni pedig maga volt a testi-szellemi kicserélődés, bár az egész nyaralás tulajdonképpen egy hosszú relaxáció volt (leszámítva a kígyót meg az alábbi megpróbáltatást).
 |
| Tökéletes harmóniában |
Életveszély. Nem tudom, hanyadik felvonás
A másnap reggel is úgy indult, mint a többi: alig vártam, hogy új kalandokba vágjunk. A világon alig több mint 10 helyen lehet csak civil tengeralattjáróval a víz alá merülni, úgyhogy otthon még baromi jó ötletnek tűnt, hogy erre a programra mindenképp elmenjünk. Gurdaka kikötőjéből futott ki a hajónk, kellemes nézelődős tempóban szeltük a hullámokat, még a szokásos tengeribetegség enyhe tünetei sem jelentkeztek rajtam. Élveztem a színváltós tengert, annyira belefeledkezve a látványba, hogy tulajdonképpen kicsit el is felejtettem, miért vagyunk úton.
 |
| No filter! |
Aztán egyszer csak felbukkant a távolban egy mesterséges sziget, közelebb érve pedig a lélekvesztő, fehér kis tengeralattjáró is. Abban a pillanatban, ha akkor én állok a kormánynál, valamelyik irányba biztosan kitekerem és teljes gőzzel próbálom más irányba terelni a hajót.
 |
| Igen, itt kellett volna egy hajóeltérítést eszközölni |
Mindig megszívom ezekkel az átgondolatlan, spontán, hirtelen jónak tűnő kijelentéseimmel. Dehogy akarok tengeralattjárózni! Ki a franc fizet azért, hogy egy gyufásdobozba bezárva 25 méter mélyre süllyesszék? Láttam a Kurszkról szóló dokumentumfilmet. Nem kell kísérteni a sorsot. Itt az egyiptomiak pozitív életszemléletét az én elmém már nyomokban sem tartalmazta, visszatért az igazi énem, elfogott a pánik.
 |
| Na, bazmeg... |
Azt hiszem, örökre a retinámba égett az a pillanatsorozat, ahogyan az én szeretett anyukám bemászik ebbe a fehér izébe, aztán én is követem lefele a létrán, és bumm, a fejünk felett nyikorogva (jó, ezt lehet, hogy csak én hallottam) záródik az ajtó.
.jpg) |
| "Gyere már! Mit félsz?" |
Életem leghosszabb 45 perce következett. A tengeralattjáró hasának súrlódása a tengerfenéken visszhangzik a fülemben rémálmaimban, a poénból elsüllyesztett ugyanolyan tengeralattjáró szerintem cseppet sem volt vicces, de legalább elmondhatom, hogy ezt is túléltem (szemtanúk elmondása szerint lila szájjal, hulla sápadtan), még oklevél is bizonyítja bátorságom (meggondolatlanságom).
 |
| 25 méterrel a víz alatt a Sindbad fedélzetén |
Akadnak emlékképeim a körülöttünk úszó halakról, de az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy kiagyaljam, egy esetleges malőr esetén hogyan mentem meg az úszni nem tudó anyukámat. Ő persze rezzenéstelen arccal, a veszélyeket egyáltalán nem mérlegelve élvezte a víz alatti kirándulást...
- "Valami megharapott."
- "Engem is!"
Másnap már sokkal jobb ómen volt egy sima hajóra felszállni, főleg, hogy Róma névre hallgatott. (Ennek mennyi az esélye?!) Előbb egy nyílt vízi búvárkodás volt a program, amit nagyon vártam, de a víz hőmérsékletével kapcsolatos aggályaim okán még mindig a Róma tatján ácsingóznék, ha kedvenc búvárom egy csellel bele nem lök a vízbe. (Még mindig túl naivan hallgatok a helyes pasikra.)
Az embernagyságú korallok, a közöttük sürgő-forgó temérdek hal víz alatti panorámája semmihez sem hasonlítható élmény (bár továbbra is tartom, hogy a legnagyobb katarzisok a kis vízben értek), ezért olyannyira belemerültem a látképbe, hogy egyszer csak felnéztem, és se a csoportom, se a Rómát nem láttam. A hullámok kissé elsodortak tőlük, de aztán hamar meglettek. (Volt már ilyen, Görögországban, amikor határozottan emlékszem, hogy egy átlátszó dobozban egy köteg pénzt láttam a tenger alján, de mire apukám odaúszott, elsodródtam, és nem találtuk meg. Ez törte derékba autóversenyzői álmaimat...)
Mire visszaértünk a hajóra, a kezeim zsibbadtak, úgy elfagytak. Ilyesmire szerintem rajtam kívül még senki nem panaszkodott nyáron, a Vörös-tengeren. Mindenesetre jólesett, hogy a következő megálló az Orange Bay sziget volt, ahol a sekély vízben átmelegedhettem. Közben lőttünk pár nagyon klisé képet a tengeri hintában ringatózva, de az ott töltött idő legnagyobb élménye kétségkívül mindkettőnknek a doktorhalak váratlan támadása volt a lábaink ellen.
 |
| Nagyon szorgos kis állatok a doktorhalak |
Az egyiptomi kűr kötelező elemei: Gíza, Kairó
A wellnessnap után újra egy tömény és hosszú kirándulásra indultunk: bevettük Kairót. Fájdalmasan hosszú volt az út, de imádtam a kietlen tájat, a fekete sziklás kanyonokat, menő volt látni az épülő új fővárost immár nem csak madártávlatból (ezt egyébként azért építik, mert ez így egyszerűbb, mintha a régit akarnák felújítani), Kairóhoz közeledve pedig újra szemlélhettem az egyiptomiak közlekedési leleményességeit. Nem tudtam betelni vele.
 |
| A kietlen tájban is van valami megmagyarázhatatlan csáberő |
 |
| Szerintem azért ott elől még elfért volna valaki! |
 |
| Az élő gumipók |
Sosem felejtem el a kormányhivatalban az illetékes hivatalnok arcát, amikor a kocsim átíratását intéztem, mily kéjes örömmel töltötte el, amint meglátta, hány lóerős a Passat, és közölte: ez bizony jó drága lesz. Na, itt nem vesződnek ilyen bürokratikus szarságokkal, mint lóerőadó vagy rendszámcsere.
 |
| - Azt' hol vetted a Hiácsét, Mohamed? - Németbe'. - Ja, látom a rendszámot. |
A gízai piramisokat körüllengő misztérium gyerekkorom óta vonzott, most meg egyszer csak nem a tv-ben néztem az újabb teóriákat a születésükről, hanem ott álltam az árnyékukban. (Csípjen meg valaki, hogy ez tényleg megtörtént!) Csak forgattam a fejem, megint próbáltam gondolatban visszarepülni az időben, és elképzelni, hogyan folyhatott az építkezés, vajon melyik történész találja el, miként hidalták át a bonyolult mérnöki akadályokat, milyen lehetett az a bámulatos látvány, ahogyan a napfény megcsillant a fehér márvánnyal borított, arany csúcsú, elkészült piramisokon...
 |
| Azta. |
 |
| Még mindig hihetetlen, hogy ott álltunk és nem csak úgy odaphotoshoppoltuk a hátteret |
És akkor ezután még ott fekszik előtted a nagy szfinx, a bolygónk egyik legnagyobb és egyben az egyik legrégebbi szobra, 4500 éve őrizve a piramisokat. Itt elakad az ember szava.
 |
| Ha-tal-mas |
 |
| Kötelező szelfi, hogy ha majd idős leszek és demens, akkor is bizonyítsam magamnak, hogy ezt is kipipáltam |
A régi fényűzésre, pompára, szellemi, kulturális és anyagi bőségre emlékeztető monumentális történelmi emlékek kontrasztjaként szembetűnő a ma igen erőteljesen jelenlévő szegénység, a piramis tövében haldokló kölyök kutyától - a napi betevőért a turistákra bóvlit tukmáló árusokon át - a kairói nyomornegyedek látképéig mindenféle emlékeztetőt lát erre is az utazó.
Szerencse, hogy megint jött néhány könnyed betétprogram, emésztgetni a látottakat - ettünk egy finomat, illetve meglátogattunk egy parfümériát, ahol engedtem is a csábításnak.
 |
| Csajos progi |
Ezt követően ugyanis megint egy hihetetlen történelmi helyszínre kalauzolt minket Bishu, aznapi idegenvezetőnk (az összes idvezt, akivel dolgunk volt, imádtuk): a Szent Szergeiusz templom a kopt negyed legrégebbi temploma, itt talált hónapokra menedéket a Szent-család, Heródes elől menekülve.
 |
| Az egyik legkülönlegesebb templom, ahol valaha jártam |
 |
| Semmi extra, csak a kút, amelyből Jézusék ittak. Most ez komoly?! |
Bishu rengeteget mesélt nekünk a kopt keresztényekről (ő maga is az), az egyiptomi történelemről és a mai életről. Sosem volt könnyű egyiptominak lenni. Sem a fáraók idejében, sem a muszlim hódítás alatt, sem ma... Mégsem depressziós nép, életvidámak, lazák és barátságosak. Próbáltam ebből a szellemiségből hazamenteni magamban egy kicsit.
Amikor hazaérsz egy 24 órás kirándulásból, belépsz a szobaajtón, majd a folyosón egy majom lóg, akkor jó, hogy kellően fáradt az agyad még ahhoz is, hogy megijedjen. Szinte minden napra jutott egy-egy meglepi állat a törölközőkből és egyéb furfangosan összeválogatott alapanyagokból elkészítve, de kétségkívül ez a majom volt a legemlékezetesebb.
 |
| #újrahasznosítás |
 |
| Horrormajom wcpapír-farokkal |
A kairói fáradalmakat egy utolsó strandolásos nappal pihentük ki, aztán elbúcsúztunk a kedves víz alatti cimbiktől. Egyetlen dolognak örültem csupán a másnapi hazaindulás kapcsán, hogy végre majd újra moshatok fogat csapvízzel. Egyébként simán maradtam volna még pár hetet (hónapot). Rengeteg felfedeznivaló vár még rám Egyiptomban Alexandriától Abu Szimbelig, a Szíva-oázistól Marsza Alamig.
 |
| Az utolsó napfelkelte |
 |
| Fájó búcsú |
Arra számítottam, hogy a járatra várakozva elkap majd a szomorúság és máris hiányozni fognak a halaim, de nem lehetett búskomorságba merülni a röhögőgörcs közepette, ami akkor tört ránk, amikor a reptéri hangszórókból ismerős dallamok csaptak fel: előbb a Mert a nézését, meg a járását, majd a Mindent megbocsájt. Erős indítása a napnak a hajnali órákban, a gurdakai reptéren. Bár nem is értem, miért lepődtem meg, amikor a szállodánkban az esti buliban meg Majka szólt. Aranyos, hogy így (is) próbálnak a kedvünkben járni. (Mondjuk én sokkal szívesebben maradtam volna egyiptomi Csabi lejátszási listájánál.)
Azt mondják, az ember vagy megutálja vagy beleszeret Egyiptomba. Én szerelembe estem (és most nem direktben értem ez alatt Mohamedet, a pincért, aki virágot tűzött a hajamba, szívecskét rajzolt a tenyerembe, majd a két hét végére már a nem hivatalos vőlegényemmé avanzsált), és visszavágyom. Mum, mikor megyünk megint?
.jpg)
