A nap, amikor eldőlt: nem leszek vadászpilóta
Nem az egyszem tömött fogam miatt. Nem is a gerincferdülés az oka… Azt hiszem, hetedikes koromban láttam a Pearl Harbort , ami oly’ nagy hatással volt rám, hogy 1) teljesen szerelmes lettem Josh Hartnettbe, 2) mindenáron meg akartam tanulni repülőt vezetni. Azért arról viszonylag hamar letettem, hogy vadászpilóta legyek, nem csak gyenge reál képességeim miatt, hanem mert békepárti vagyok. Repülni az első felszállás óta imádok; a mai napig felkapom a fejem és keresem az égen a Gripeneket, imádom munka közben az ablakból bámulni a manővereiket, pedig már 3 éve Kecskeméten lakunk. Megunhatatlanok. Persze csak gyors masinákként szeretek rájuk gondolni, a realitást, hogy valójában harci eszközök, mindig elnyomom magamban, mert csak így tudok értük lelkesedni. Szóval elérhető álomnak az maradt, hogy egyszer leteszem a jogsit valamilyen békés kisgépre. Persze ez az a fajta elérhető álom, ami inkább a nem teljesen elérhetetlen kategória, tudtam, hogy ez nem mostanság lesz.