A nap, amikor eldőlt: nem leszek vadászpilóta

Nem az egyszem tömött fogam miatt. Nem is a gerincferdülés az oka…

Azt hiszem, hetedikes koromban láttam a Pearl Harbort , ami oly’ nagy hatással volt rám, hogy 1) teljesen szerelmes lettem Josh Hartnettbe, 2) mindenáron meg akartam tanulni repülőt vezetni. Azért arról viszonylag hamar letettem, hogy vadászpilóta legyek, nem csak gyenge reál képességeim miatt, hanem mert békepárti vagyok. Repülni az első felszállás óta imádok; a mai napig felkapom a fejem és keresem az égen a Gripeneket, imádom munka közben az ablakból bámulni a manővereiket, pedig már 3 éve Kecskeméten lakunk. Megunhatatlanok. Persze csak gyors masinákként szeretek rájuk gondolni, a realitást, hogy valójában harci eszközök, mindig elnyomom magamban, mert csak így tudok értük lelkesedni. 

Szóval elérhető álomnak az maradt, hogy egyszer leteszem a jogsit valamilyen békés kisgépre. Persze ez az a fajta elérhető álom, ami inkább a nem teljesen elérhetetlen kategória, tudtam, hogy ez nem mostanság lesz. De addig, míg valamiről csak ábrándozik az ember, könnyű nagy szavakkal dobálózni. Amikor viszont kezébe kerül a beszállókártya és 1-2 nap után tudatosul benne, hogy repülőt fog vezetni, akkor megjelennek olyasfajta érzelmek is, amikre nem számított: némi para, csipetnyi önbizalomvesztés és ezek aztán indukálnak egy kis szégyenérzetet, hogy „eddig bezzeg olyan nagy volt a szád”… 

Összekaparva minden kurázsim a Nagy Napra, félúton a reptér felé kiderült, a csúnya esőfelhők és a viharos szél összefogtak ellenem, azt akarják, hogy kicsit tovább izguljak.

Következő nekifutásra már csökkent bennem a félsz, minekután a reptérre érve ismét a szép esőfelhők köszöntöttek előbb, csak utána a pilóta, Feri. Gondoltam, na, ebből ma sem lesz semmi. Aztán csak előgurult a hangárból Csíkos (ne így keressétek a szegedi reptéren), a Cessna 172-es. Úgy éreztem, megvan a szimpátia köztünk, így ez picit megnyugtatott. 

Innentől sebesen történtek az események: kettőt sóhajtottam, és már fel is szálltunk, majd épphogy elkezdtem csodálni Szeged látképét (ezt sem lehet megunni), kezembe került az irányítás. Jaj! Hú! Hűűűűű! Vááá!...

Szokatlan? Igen. Félelmetes? Igen. Brutál jó? IGEEEN! A pilótától dicséretet kaptam, Adriántól a legnagyobb bókot: egy pillanatig sem érezte magát veszélyben mögöttem, magamtól meg leheletnyi vállveregetést, hogy nem estünk rá a dómra vagy az Öreg hölgyre. 

Algernon nem bírt magával, ő is ki akarta próbálni a repülést

Mondhatni, a B kategóriás jogsi és a több mint 10 év vezetési rutin itt semmit sem ér, érdekes megtapasztalni, milyen könnyen pakolja a gépet ide-oda a szél, és milyen finom kormánymozdulatokat igényel a repülő vízszintes síkban tartása. A fordulásról már ne is beszéljünk; a kisebb jobbra kanyarodásnál kinéztem az ablakon, és azt hittem, a mélység láttán inkább becsukom a szemem… Talán ezen a ponton kaptam az utasítást, hogy fogjam kicsit lazábban a kormányt, mert ha ennyire szorítom, szükség esetén nem tud belekorrigálni szakavatott repülőtársam. 

Egyelőre nem tudom, lesz-e valaha kisrepülőre jogsim, de hogy újabb komfortzónán kívüli élményt pipáltam ki, az mindenképp kellemes érzés.

Hazafele próbáltam összeszedni, milyen járgányokat vezettem eddig: gokart, autó, motor, kamion, motorcsónak, plusz immár repülő. Most talán jöhetne valami kötöttpályás jármű (vagy egy tank). :D