Írország whiskey és sör nélkül

Ha a sors tíz évvel korábbra időzíti, hogy eljussak Írországba, egy egészen más élménycsomaggal jöttem volna valószínűleg haza (meg egy hordó Jamesonnal). De én most, szilárd alkoholtilalmi fogadalmam mellett kaptam a szerencsés lehetőséget, hogy kicsit felfedezzem Dublint és életemben először vessek egy pillantást az óceánra. 

Tavaly nyáron pattant ki a fejemből az ötlet, hogy a novemberi Európai Hulladékcsökkentési Hétre a kidobandó, megmaradt jelmezanyagokat fogjuk újrahasznosítani. Bertalan Heni kolléganőm csodaklassz dolgokat kreált belőlük, ikonikus elisabethes, cirkuszhercegnős, meg montague-s meg capuletes holmik születtek a varrodánkban. A nézők és a magyar zsűri egyaránt díjazták az akciónkat, amelyben a harmadik tettestárs Märcz Fruzsi volt - a tv-s szereplésekben ő lett a partnerem és egyben lelki támaszom. Szóval országosan elnyertünk egy rendkívül megtisztelő II. helyezést, és a díjátadó után, egy másik kecskeméti projekt díjazottjaival beszélgetve derült ki, hogy egy fontos tényező elkerülte a figyelmünket: felterjesztettek minket a nemzetközi díjra is. Ezzel én a Re-Színház projektünket fejben büszkén le is zártam, egészséges önbizalommal úgy éreztem, gyönyörű eredményt értünk el, de ebben ennél nincs több. Meglepett tehát az e-mail, amiben tájékoztattak, a nemzetközi díj három nomináltja közé választott minket az EWWR (European Week for Waste Reduction) zsűrije. Sokáig azonban úgy tűnt, nem fogunk tudni részt venni a dublini díjátadó gálán. Aztán az utolsó pillanatban érkezett a fordulat: sajnos a tettestársaim nélkül, de mégis képviselhetem szeretett munkahelyem a ceremónián. Így hát kezdetét vette a dublini kaland.

Elnézve a tájat, itt csak whiskeynek és sörnek valót termeszteni és ezeket meginni lehet :)

Az egyedül repkedés nem lesz az új kedvenc hobbim... Hiába vettem az ablak mellé jegyet, egy fél óránál tovább nem kötöttek le a szántóföldek, települések, folyók és ezek különféle kombinációi, variációi. Már egyébként az traumatizált, hogy alig lehuppantam a helyemre, közölték a szokásos húsz perces késést. Azt hiszem, közel jártam az évad színésznője díjhoz abban a húsz percben, annyira látványosan szenvedtem. Amikor tudatosult bennem, hogy épp az ablaknak támasztott homlokkal vágok olyan fejet, mintha a fizikai fájdalom valami magasabb fokát élném át, akkor azért kicsit összekaptam magam, és előbányásztam az e-bookomat. Most is, mint minden repülés alkalmával, konstatáltam, micsoda szerencse, hogy anno nem vettek fel a Quatar Airwayshez stewardessnek, ugyanis a repülőn koncentrálódó és hatványozódó emberi tahóságot meglehetősen problémásan viselné az idegrendszerem, így azt hiszem, hagyna némi kívánnivalót maga után a modorom. Innen is ontom hálám és gratulációm minden légiutaskísérő felé.

A Szent Patrik-székesegyház kertje lett az egyik kedvenc helyem Dublinban

A reptér és a dublini belváros között már csak egy kis buszozást kellett átvészelnem, és máris belevethettem magam a város felfedezésébe. Megpróbáltam a szálláson felkapott turistatérkép és a GPS alapján elnavigálni magam a főbb nevezetességekhez, de mivel körülbelül a második kinézett attrakciót már nem találtam meg egyikkel sem, átadtam magam az ösztöneimnek, és mentem, amerre a lábam vitt. Dublin "pesti oldalát" (a Liffey folyótól délre eső területet) végül is egészen jól sikerült kipipálnom, egy-két kivétellel minden látványosságot érintettem. Itt meg is jegyezném, hogy nem következik klasszikus beszámoló a városról, nem fogok arról regélni, hogy a dublini várnak hány tornya maradt meg teljesen épen vagy hogy hány éves a Szent Patrik-székesegyház, erre ott a Google, viszont azt szívesen elmesélem, hogy milyen benyomásokat szereztem a város hangulatáról, és hogy lehet-e mit csinálni antialkeszként Dublinban. Spoiler alert: lehet.

Nem szokásom városnézés közben plázázni, de ezt nem lehetett kihagyni

A Szent Patrik-székesegyház kertjében piknikezve kezdtem felfogni, hogy igen, itt vagyok Dublinban. Figyeltem a helyieket, hogy milyen fesztelenül ejtőznek, a srácok egyenruhában, a suliból hazafelé bandáznak még kicsit, az öreg cimbik megbeszélik, este melyik vendéglátóipari egységben futnak össze egy sörre, miközben a sirályok vadásznak a lepattanó falatokra. És ez így megy minden zöld területen a St Stephen's Greentől a Fairview Parkig. Ezeken a helyeken a chill hangulat uralkodik, míg a legendás kocsma nevét viselő Temple Bar negyedben a nyüzsgést lehet kimaxolni. És ezt meg is teszik a helyiek és a turisták vegyesen, minden egyes nap. Már kora délután beindul a buli, élő zene szól minden második kocsmából, kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül közös a cél: lazulni és finom söröket meg whiskey-ket kóstolni. Nekem ebből az atmoszférából egy érintőleges körút elégnek bizonyult első nap, inkább korán nyugovóra tértem - olyannyira korán, hogy még világos volt, ott helyi idő szerint csak 22 óra után sötétedett be -, hogy másnap, kipihenten, hátha jobb esélyekkel vágok neki a térképészkedésnek. 

Meccsnaphoz illően öltöztem

A második napot egy katolikus misébe való bepillantással kezdtem a St. Mary of the Angels templomban, aztán megmásztam a Jameson-gyár melletti kilátótornyot, és rögtön helyreállt a belső iránytűm: kerestem pár viszonyítási pontot, amik alapján a hátralévő időben egészen jól elnavigáltam magam a legtöbb esetben mindenféle segítség nélkül. A legtöbb esetben. Tehát nem mindig. De erről majd néhány sor múlva bővebben. 

Termékeny eltévedés

Ha már a "budai oldalon" kószáltam, itt is kipipáltam a kötelezőket, például a piac csodaszép épületét, a 120 méteres Tűt az O'Connell Streeten, aztán valahogyan kikötöttem a Drakula szerzőjének, Bram Stokernek a lakóházánál, ami elég menő véletlen felfedezés volt. 

Sőt még egy Tündérkertre is rábukkantam az egyik parkban - a Dublinban megszokott színes porták díszítették a fákat. Én simán elhittem, hogy a bájos ajtók mögül olykor ki-kikukucskálnak a tündérek. Pont ezért szeretek egyébként keresztbe-kasul, elveszve, a turista övezetekből kiszakadva barangolni idegen helyeken, mert mindig jönnek szembe váratlan különlegességek, amelyeket talán még az úti könyvek sem jegyeznek.

Imádom a világítótornyokat! 

Valahol a Tündérkert környékén kapott el az ihlet, hogy akkor én most lesétálok a tengerpartra. Útközben az apálynak köszönhetően lehetőségem nyílt kagylót gyűjteni - természetesen engedtem a kísértésnek. Pont ugyanilyenekből van már pár cipősdoboznyi a szekrényben, de az Ír-tenger partjáról még nincs egy sem. Ha van olyan, hogy kagylógyűjtés-függőség, akkor határozottan abban szenvedek. Itt figyelmeztetnék mindenkit, hogy amennyiben egyedül kószál a kietlen tengerparton és sok tengerifűnek tűnő valami növényzet között császkál, ne ijedjen meg, rálépve legalább akkorát pukkan, mint a halhólyag, aminek széttaposása rettentő undorító kedvelt szokásom volt gyerekkoromban, a karácsonyi halászlékészítés kötelező betétprogramjaként. Én persze megugrottam az első pukkanástól, aztán gyorsan körbenéztem, látta-e a malőrt valaki. Szerencsére senki. De ezután inkább a betonon folytattam a passzázst, ami aztán végtelennek tűnt, mire leértem a tényleges "nyílt" tengerpartra, a North Bull-szigetre, ahol a puha homok és kagylólelőhely mellett csodaszép vadvirágok dúsítják a látványt - egy pillanatra kicsit olyan érzésem lett, mintha a fülöpházi homokbuckáknál járnék.

A tengerparton megpihenve belemélyedtem a sirályok ricsajába, a tenger illatába és a napfürdőzésbe, amikor egy úr megszólított, hogy "Ez az élet, nemde?" - nem tudtam vele vitatkozni. Nagyon élik ezt a kényelmes üzemmódot az írek, nem egy kapkodó népség, és akivel dolgom volt az öt nap alatt, mindenki kedves és barátkozó volt. Na jó, egy kivétellel, egy idősebb hölgy gúnyosan köszönte meg, hogy nagy nehezen engedtem csak el a járdán, de az abszolút a baloldali közlekedés szokatlanságának számlájára írható. Borzasztóan nehezen álltam át rá, hogy nem onnan jön az autó, ahonnan várnám, hogy a busz, amin csücsülök, balról hajt be a körforgalomba, és hogy még a gyalogosok is balról kerülik egymást. Ennek ellenére már első nap asszimilálódtam és teljes természetességgel mentem át a piros lámpán a helyiekkel. A fiát biciklizni tanító apuka éppúgy átevickél a piroson, mint a lassan totyogó öreg néni. Az autósok meg türelmesen átengedik őket dudálás és anyázás nélkül. Fura.

A színes ajtók, virágos porták meghatározzák Dublin látképét, képtelenség nem beleszeretni

A közlekedés különössége mellett tapasztaltam még jó néhány furcsaságot, például az orrfújás helyett alkalmazott szipogást, és azt, hogy nem a higiénia és tisztaság a jelszó az utcákon. Bőven akad eldobált szemét, fel nem szedett kutyaszar, de szemtanúja voltam még olyan jelenetnek is, hogy a kutyát a gazdi a Lidl kirakatához pisiltette, az előttem haladó hölgy pedig teljes természetességgel gázolt át a sárga patakon. Ezek után egyáltalán nem tartom lazának és menőnek, hogy lépten-nyomon látni a járdán, a kerítésen, a lépcsőkön ücsörgő, jól öltözött embereket. Mindeközben arra nagyon adnak, hogy a ház portája rendben legyen.

Viking emlékek

Az egészségtudatosság szintén nem tűnik egy kiemelt ügynek Írországban, kis túlzással gyakorlatilag minden olajban sül, a chips (sült krumpli) pedig kötelező tartozéka még a pizzának is (saját tapasztalat). Kicsit el kellett tehát engednem a gyeplőt, mert kár lett volna ellenállni például annak a fantasztikus karfiolos hambinak, amit Galwayben vadásztam.

A Grand Canal mellett lakóknak sok irigyese lehet

A környezettudatosság is még csak kialakulóban van, de látni klassz törekvéseket, például a Lidlben újrapalackban lehet frissen facsart gyümilevekhez jutni, sokkal több helyen gyűjtik az üveget, mint felénk, és így hirtelen itt meg is akadt a felsorolás... E tekintetben kissé visszás volt, hogy épp ebben a városban ünnepeljük a környezetvédelem európai Oscar-gáláját, amelyre csütörtök délelőttre voltam hivatalos.

Az első pillantástól fogva bíztam benne, hogy Patrik jön velem haza Kecskemétre

Közepes izgatottsággal vártam a ceremóniát, de aztán a terembe toppanva, amikor megláttam, milyen bájos kis figurák a díjak, előtört belőlem a gyermeki lelkesedés, hogy az egyiküket nagyon szeretném hazavinni. Szándékosan nem edukáltam magam a kategóriánk többi nomináltjáról, így csak a helyszínen, a jelöltek bemutatásakor szembesültem az ő akcióikkal, és látva, a katalánok mennyire zseniális vállalkozást építettek a kórházi egyszer használatos köpenyek újrahasznosítására, én gondolatban már nekik is adtam az első helyezést, őszinte elismeréssel a projektjük iránt. Aztán amikor a The winner is... kezdetű mondatban mégis a mi kezdeményezésünk hangzott el, akkor kellett néhány másodperc, hogy felálljak és kifáradjak a díjért. Egy gyors "thank you"-n és egy már pityergős "I can't believe it!"-en kívül más nem is hagyta el hirtelen a számat. És ez így igaz. Nagyon nehezen hittem el, hogy gazdálkodó szervezet kategóriában egész Európában a mi akciónk tetszett a legjobban a nemzetközi zsűrinek. Szünetben így első körben nem győztem bezsebelni a sok bókot és gratulációt, amiknek még az emlékétől is bizonyára jó ideig zavarba fogok jönni, majd igyekeztem minél több projekt ötletgazdájával eszmecserébe bonyolódni, hiszen nem volt inspirációban hiány. 

Serena a rendezők csapatát erősítette, nagy adag hálával tartozom neki is

Néha elgondolkozom, van-e értelme a kis ember szintjén ennyire szigorúan szem előtt tartani a környezettudatosságot, ahogyan én teszem, miközben a kormányok, a döntéshozók és a világot uraló gazdasági szereplők, nagyvállalatok sokszor csak alibi intézkedésekkel haladnak előre, az átlag embert pedig a mai napig totál hidegen hagyja az egész zöld mizéria, és még a szelektív szemétgyűjtés is nehezére esik. Aztán jön egy ilyen esemény, ahol mindenki egy csónakban evez, mindannyian ismerjük a zöldülés minden nehézségét, kihívását, de egymásnak akkora energialöketet tudunk adni a kitartáshoz, hogy én most éppen egyszerre akarok Kecskemétre is a talheimiek ötlete nyomán egy Repair Cafét, a katalánok újítása mentén kizöldíteném a magyar egészégügyet, de a portugálok környezettudatos bingója is nagyon csábító, hogy a színházra szabva beépítsük mondjuk az idei hulladékcsökkentési hetes kampányunkba. Leírhatatlanul megnyugtató érzés volt hasonló csodabogarakkal találkozni, elképesztően hálás vagyok a lehetőségért. Sokszor tanakodom, vajon helyemen vagyok-e a színházban, nem kellene-e inkább valamilyen állat- vagy környezetvédelemmel foglalkozó szervezetnél nyomnom a kommunikációt, de talán ez bár keményebb dió, mégis ugyanolyan jelentős küldetés, hogy egy alapvetően a környezettudatosságnak kevés figyelmet szentelő gépezetet apró, lassú kormánymodításokkal megpróbáljunk a helyes irányba terelgetni. Szerencsére házon belül sem vagyok egyedül, vagyunk páran a fedélzeten, akik biztos kézzel, elkötelezetten és megingathatatlanul fogjuk azt a kormányt. 

Két magyar projekt is bejutott a legjobbak közé! Gratulálok, Erika!

Külön öröm volt, hogy két magyar akciót is jelöltek a nemzetközi díjra, Csákvölgyi Erika fenntartható divathete a kétegyházi iskolásban szerintem ugyancsak első helyet érdemelt volna oktatás kategóriában. Mindenesetre Erikáéknak ezúton is sok kitartást kívánok a későbbi tevékenykedésükhöz!

A Moher-sziklák remek alkalmat szolgáltatnak, hogy elgondolkodjunk, milyen jelentéktelen kis vackok vagyunk a természet erőihez képest

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy én valaha bármilyen megmérettetésen nemzetközi díjat nyerek, arról viszont régóta álmodoztam, hogy láthassam az óceánt. Két napon belül két ilyen nagy esemény is bekövetkezett az életemben, a negyedik napot ugyanis egy egész napos kirándulásnak szenteltem. Az Irish Day Tourst jó szívvel ajánlom, főleg, ha valaki olyan mázlista, hogy Bud lesz a volánnál. Ő ugyanis a leglelkesebb buszsofőr, akivel valaha találkoztam, pedig messze nem mondanám zsenge korúnak. Bud az ország történelméből nagyjából minden fontosabb eseményt elmesélt; próbált minket írül tanítani (ja, igen, merthogy itt az ír és az angol egyaránt beszélt nyelv, illetve minden információs és közlekedési tábla is kétnyelvű); csodaszépen énekelte az ír dalokat, akár felvételizhetne is a színházba rögvest; igyekezett egy napra egy klassz közösséget építeni a vad idegen emberekből és az útba eső összes látnivalóra felhívta a figyelmünket. Egy-két óra után olyan érzésem támadt, mintha az ír nagypapámmal és a rég nem látott rokonokkal kirándulnánk együtt.

Nagyon klisé azt mondani rá, hogy festői, de egy srác pont a szemem láttára örökítette meg vásznon ezt a káprázatos látványt, szóval ez úgy érzem, feljogosít a jelző használatára

A fő attrakció természetesen a Moher-sziklák semmihez sem hasonlítható látványa volt, azt hiszem, vagy egy egész napon át tudtam volna a vadvirágos fűtengerben ücsörögni a birkákkal, és csak bámulni az óceán és az ég kékjének találkozását a zöld és barna, tekintélyt parancsoló sziklákkal.

Ez még a Föld nevű bolygó?

Tudom, Alíz, kócos a hajam... Ilyen ez az óceánpart! 😂😊😅😆

Ugyancsak klassz lett volna a doolini ebédet követően a The Burren köves-sziklás partszakaszán csak úgy élvezni órákig a csendet és az óceáni fuvallatot, a sós víz illatát és a szélben táncot járó rózsaszín, lila és sárga virágok látványát. Ha jól emlékszem, Írország sajátossága, hogy a meditárran és a sarkvidéki növények itt egyaránt fellelhetők. Egy valamihez nem kaptam kedvet: a strandoláshoz, pedig az egyik homokos partszakaszon akkora élet volt a vízben is, mintha kellemes nyári 30 fok lenne, közben rólam épphogy lekerült a kabát. Más az írek belső hőmérője...

Galway girls

A nap zárásaként Galway sétálóutcáin vethettük bele magunkat a város pezsgő gasztronómiai életébe. Galway létezéséről Ed Sheeran klipje óta tudok, ez az ismeretség is mindössze néhány hetes. Most meg átmenetileg én magam is Galway girl lettem. Hihetetlen. 

Good morning, guys! :) Ezért megérte korán futócipőbe bújni!

Az is hihetetlen, hogy még utolsó napra is maradt katartikus élmény ezek után. Szombat reggel futással nyitottam, méghozzá a híres Phoenix Parkban, ami Európa legnagyobb városi parkja. Ebből szinte magától értetődik, hogy miközben igyekeztem a szarvasokkal, mókusokkal és a különféle madarakkal minél közelebbi barátságba kerülni, úgy eltévedtem, hogy egy idő után már azt sem tudtam, merre tudok a leggyorsabban kijutni a parkból, vissza a civilizációba. Több kilométer után világosodtam meg, hogy a vélt irányhoz képest éppen a park egy teljesen másik pontján, full ellenkező irányba haladok. Onnantól inkább a GPS iránymutatásával futottam, hogy sikerüljön időben kicsekkolnom a szállásról. (Egy perccel sem hamarabb, de sikerült.)

Pompás panoráma a dublini várra és a kertjére a Chester Beatty tetőkertjéből

Délelőtt még belefért egy kis múzeumozás is az időbe, a Chester Beatty szakrális és könyvtörténeti tárlatai egyaránt egyedülállóak. 

Ha'penny Bridge - az egyik legszebb a számos híd közül

Délután még vetettem néhány utolsó pillantást a kedvenc, Liffeyt átölelő hídjaimra, majd a repülőről, madártávlatból elém táruló Dublin képeivel búcsúztam Írországtól. Ha egyszer úgy alakul, hogy visszatérhetek, maradt még mit felfedezni... 

Patrik 💖

Visszatekintve már egyáltalán nem bánom, hogy két ilyen fontos esemény esett egybe: a díjátadó és a kedvenc csapatom budapesti Európa-liga-döntős szereplése, pedig mindkettőhöz valószínűleg olyan csillagállás kellett, amilyen csak egyszer adatik meg egy emberöltő alatt. Legalább a győzelemmel záruló programon ott voltam, a vesztes meccs traumája bőven elég volt képernyőn keresztül. Kedvenc focistámmal (életem 1. számú plátói szerelmével) így buktam a találkozót, a legfrissebb közös képünk pedig már több mint 10 éves, de valahogy most Patrik sokkal jobban megdobogtatta a szívem, mint Marco. 

A 10 évvel ezelőtti énem pont így festett volna hazafelé

Patrik azért még okozott némi stresszt, nagyon féltem, hogy mivel nem volt feladott poggyászom, esetleg nem engedik őt fel a gépre. Egy pillanatra meg is állt bennem az ütő, amikor láttam, hogy a hátizsákom, amelyben Patrik (gondosan becsomagolva egy törölközőbe és a rómás pulcsimba) utazott, mellékvágányra futott, de amikor bevallottam, hogy van egy szoborszerű díj a tatyómban, és ezt tapintásra a biztonságis srác is konstatálta, mindhárman megnyugodhattunk. It's coming home to Rome to Kecskemét.