A legsötétebb éjszakám

A 2023-as Kitörés 60 emléktúra kihagyhatatlan alkalmat szolgáltatott, hogy összegezzem magamban, milyen viszony fűz a teljesítménytúra műfajához, avagy milyen furcsa motiváló erő űz fel a zord februári éjszaka kellős közepén a Nagy-Szénás keresztjéhez...

Forrás: Hazajáró Honismereti és Turista Egylet

2020 őszén mindenféle keszekusza érzelmi szálak kibogozása, a fejemben kavargó túl nagy mennyiségű gondolat rendszerezése céljából kinéztem magamnak a Füredi ősz elnevezésű teljesítménytúrát, majd annyira jól éreztem magam a bőrömben azon a 20 kilométeren, amelyet zömmel egyedül sétáltam végig, hogy világossá vált: új hobbira leltem.

Szép színes bokrok közt a Füredi őszön

Mindig nagy elánnal és túlzó célkitűzésekkel vetem bele magam az újdonságokba: amikor elkezdtem Szalóki Robi futókörébe járni, akkor rögtön a sor elejéhez hasonlítottam magam, és csalódtam, hogy évek múlva sem tudtam az ő tempójukat hozni. Amikor végre teljesült a gyerekkori álmom, és gokartversenyző lettem, akkor az egy újabb álmot hozott magával: hogy egyszer majd ne csak szurkolóként vegyek részt a világbajnokságokon. És nemcsak a sportban tudok irreális elvárásokat támasztani magam felé, hanem a munkában (például olyan szépen és hibátlanul szeretnék nyilatkozni, mint a kedvenc színészem vagy annyi mindent szeretnék tudni a színházról, mint az én csudaokos osztálytársaim és tanáraim a színházi szakírói kurzusról); illetve bármilyen életterületen (olyan türelemmel és kreativitással szeretnék főzni, mint Steiner Kristóf meg az anyukám vagy épp olyan precízen és tökéletesen akarok parkolni, mint az apukám). Időről időre persze belebukom ezekbe, majd frusztráltnak és inkompetensnek érzem magam a kudarctól.

Pontosan a fenti sormintának megfelelően pattant ki a fejemből nem sokkal az első teljesítménytúrám után, hogy akkor én következő évben nekiveselkedem a legendás Kinizsi Százasnak. Ráadásul megtudtam, hogy a 2021-es a jubileumi 40. rendezés, úgyhogy mondanom sem kell, ez még inkább halaszthatatlanná tette a célt. Meg is terveztem a felkészülésem, aminek kb. a 10%-át pipáltam ki... Szerencsére a pandémia miatt eltolták egy évvel. Ezennel úgy tűnt, egyelőre be is fejeződött a teljesítménytúrás karrierem. Rábukkantam azonban a Kinizsi 40-re 2021 őszén, ami a 100-as kistesója, és szintén jubilált, úgyhogy jó bulinak tűnt, és mégiscsak ráfoghattam, hogy gyakorlok a nagy napra.

Ilyen egy pecsételőhely a Kitörés 60-on

Látva a Kinizsi 40-es Facebook-posztom, Dani cimborám egy teljesen más témájú beszélgetés közben egyszer csak felvetette, hogy épp most hallott a Kitörés 60 nevű túráról, nem nevezünk-e be. Spontaneitásom által vezérelve nyilván mondtam, hogy de, naná, csapassuk! Nagyon kemény felkészülési szakasz vette eztán kezdetét: háromszor kimentünk a Nyíri erdőbe, alkalmanként 20 km-t sétálni. Azt hiszem, meglehetősen egyedi módját választottuk egy hegyi, 60 kilométeres túrára való edzésnek az alföldi 20 kilométereinkkel, mindenesetre működött a stratégia, ugyanis 2022. február 12-én kitörtünk a budai várból, és 13-án reggel szerencsésen becsoszogtunk a szomori iskola tornatermébe. Áprilisban pedig már a szintén 40. születésnapját ünneplő Gerecse 50 rajtjánál találtuk magunkat, amit ugyancsak sikerült bőven szintidőn belül, különösebb kínlódás nélkül teljesítenünk.

A Gerecse 50 sejtelmes ködbe burkolodzó reggele

Én ekkorra eltántoríthatatlanul vizionáltam magam a Kinizsi Százason. Üdítő pillanat volt 2022 májusában a békásmegyeri rajtnál összefutni a Kinizsi 40-en megismert két szuper jó arc túratárssal, Lalival és Szabival, így terveimmel ellentétben mégsem egyedül, hanem egy rendkívül motiváló és összetartó csapatban vágtam neki első 100 kilométeres gyaloglásomnak. Telegyömöszöltem a hátizsákom egy rakat totál felesleges holmival a szúnyogriasztótól a póttelefonig (amiben SIM-kártya nem volt, csak a rajt előtti, izgalomtól éber éjszaka gondosan összeválogatott zenéim). Ezek egy részét anyukám bölcs tanácsára már a rajtnál kiszanáltam, és utólag bánom, hogy az izotóniás csodalötty nem jutott ugyanerre a sorsra, ugyanis vagy 10-20 km-t mentem hányingerrel miatta. Emellé betársult az egyre erősödő térdfájdalom, ami valószínűleg a Nagy-Kevély, a Hosszúhegy, a Pilis-nyereg, a Nagy-Gete és a Hegyes-kő sziklás-köves terepének számlájára írható. Így alakult ki bennem nagyjából pont a féltávra, a mogyorósbányai ellenőrzőpontra az a határozott érzés, hogy ebből nekem bőven elég volt. Csapattársaimat ezzel a kijelentéssel tovább is indítottam, én pedig számot vetettem magamban, hogy ez egy szép teljesítmény volt, egyáltalán nem fogok szégyenkezni amiatt, ha nem megyek tovább, na és legalább még hazaérek a BL-döntőre.

22,5 óra, 100 km egy montázsba sűrítve

Egy életmentő zöldségleves, 20 perc fekvés a fűben, egy fájdalomcsillapító, egy jó hosszú belső monológ, némi felsőbbrendű erőkhöz intézett fohászkodás és egy nagy sóhaj után azonban mégiscsak a csapattársaim nyomába eredtem. A következő 20 km egészen élvezetes volt, utolértem a srácokat, és 0 %-ra csökkent az esélye annak, hogy feladom. Jött még néhány kisebb mélypont: a teljes talpam beterítő, majd kifakadó vízhólyagok, a hűvös éjjel, a már minden porcikám sajog állapota, de jött még ugyanennyi kuriózum-élmény is, ami mindig tovább lendített, mint például a fülemüle éneke az éjszaka csendjében, a fejlámpa fényénél bögréből kanalazott második adag életmentő zöldségleves vagy a túratársaktól, valamint a szervezőktől kapott rengeteg biztatás. A Halálos iramban filmek mintájára, hogy amikor már nincs hova váltogatni, akkor ráküldi Vin Diesel a nitrót, szerencsére én is ráleltem mindig egy újabb és újabb rejtett gombra és kapcsolóra, ami felszabadított még energiákat. Aztán egyszer csak kivilágosodott, és 22 és fél óra erdőben csatangolás után ott várt a tatai Öreg-tónál az anyukám friss palacsintája, amit hajnalok hajnalán sütött nekem, no meg persze a túrázós körökben óriási presztízzsel bíró kitűző és oklevél. Egy valami maradt el: a katarzis. Azt hittem, ez lesz az én személyes hőstettem, az életem teljesítménye, hogy úgy fogom énekelni a We are the championst, mint Alonso, amikor világbajnok lett. Nem tudom, hogy a fáradtságtól voltam-e már túlzottan tompult a siker látványosabb megéléséhez vagy a végére mégsem éreztem emberfeletti teljesítménynek a mögöttem álló 100, azaz egyszáz kilométert, de tény, hogy intenzívebb érzéseket képzeltem el a célban.

Jó kis alföldi homok és napsütés... Kedveljük, ugye, Dani & Peti?

Most, így visszagondolva-nosztalgiázva, jutott még bőven túrás kaland 2022-re a Kinizsi 100 után is, mint például a perzselő homok a májusi 30 km-es Nyakvágó Teljesítménytúrán. Vagy amikor csak szimplán elmentünk Danival megcsinálni egy Kéktúra-szakaszt, és bár azt gondoltam, hogy egy Ross Brown veszett el bennem, olyan szinten megterveztem az aznapi stratégiát, nap végére kiderült, hogy még Mattia Binottónál is rosszabb vagyok. Már a kocsik megfelelő helyen való leparkírozásával elintéztem, hogy mi a Dobogókő-Visegrád szakaszt fordított irányban járjuk végig, de ez még jól is jött ki, eredetileg kellemes ereszkedés ez a rész, fordítva tehát nagyobb kihívás, amit meg kifejezetten szeretünk. Aztán Dobogókőhöz közelítve belém hasított a felismerés, hogy az én kocsim kulcsa Dani kocsijának a kesztyűtartójában pihen... Minden rosszban van valami jó: pont volt egy kis időm Sri Chinmoy szobránál meditálni, mielőtt felpattantunk a buszra, ami egy esztergomi átszállással visszavitt minket Visegrádra. Aznapi kálváriánk itt még nem ért véget: ahogy leszálltunk a buszról, leszakadt az ég, úgyhogy bemenekültünk vacsizni a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, majd harmadszor is felmentünk Dobogókőre, összeszedni az én kocsim. Csodáltam Dani türelmét, hogy egy rossz szót sem szólt ezalatt...

Lelkek Útja szelfi dunai rálátással

Már többször bizonyítottuk, hogy végtelen türelemmel és empátiával tudjuk tolerálni egymás nehéz napjait túrázás közben. Például a november eleji mindössze 25 kilométeres Lelkek Útján, ahol olyan szar passzban indultam el fizikailag és mentálisan egyaránt, hogy már 3 km után hulla fáradt voltam, fáztam és nyűglődtem, egyetlen vágyam az volt, hogy visszaérjünk a zebegényi Mókus sörözőbe. Hűséges túratársam ezt sem vette zokon, mint ahogyan a szintén novemberi, 30 kilométeres Ködös Börzsönyön elkövetett bakimat sem, amikor is a harmadik ellenőrzőponton rájöttem, hogy kihagytuk a másodikat, így várt ránk néhány extra kilométer, majd még kedélyesen elpiknikezgettünk meg fotózkodtunk a Csóványoson, és a végére - eddigi teljesítménytúrás karrierünk során első ízben - neccessé vált, hogy beérünk-e szintidőn belül. (Beértünk.)

(Érzelmi) kitörés előtti vidám pillanatok, avagy az Ákos-Barbi-Dani szupercsapat

Gondoltam tehát, hogy ennyi kilométerrel és tapasztalattal a hátam mögött nagy meglepetés már nem érhet az idei Kitörés 60-on, hiszen ismerős az útvonal, ismerem a fizikai szarul lét több - ilyesmi szituációkban előbukkanó - válfaját a lehetetlen méretű vízhólyagoktól a túlterhelt ízületekig, no meg a mellettem battyogó arc is kellően ismerős lesz. Dani fejéből pattant ki az ötlet, hogy repetázzunk. Nem volt neki elég, hogy tavaly elküldtek minket a náci k.va anyánkba. A '45 februárjában, az orosz ostromgyűrű szűkülése miatt a kapitulációt választó német (és magyar) katonák, valamint menekülő civilek emlékére rendezett emléktúra ugyanis sokak szerint egy neonáci propagandaakció. Épp ezért nagyon szigorú rendőri védelem mellett indultunk utunkra több mint 3000 túratársunkkal a budai várból.

Mivel a hosszas sorban állás alatt kezdtem magam egyre inkább jégszoborként érezni, már kifejezetten vágytam rá, hogy a Diós-árok megizzasszon. Kis triónk remek ütemben és hangulatban falta az első kilométereket, bemelegedtem, úgy éreztem, aznap éjjel képes vagyok kigyalogolni a világból. Ez a gyanúsan idilli állapot egészen a Normafáig tartott, ahol előbb megörültem a fehér táj láttán, aztán a műútról letérve egészen konkrétan alig vagy öt lépés után dobott hátasom hatására már azzal próbáltam magam hitegetni, hogy hátha a hó csak a Normafára koncentrálódik és nem jutott belőle az egész Budai-hegységre. Nekem Kecskeméten, a kellemes tavaszban leledzve ez az infó kimaradt, hogy az ország ezen része a telet éli. Normál körülmények között piszkosul örültem volna, hogy végre havat látok, de mivel az első tanyát két pislantás után követte a második, a nem túl messzi Nagy-Hárs-hegyig pedig már számolni sem bírtam, hányszor zakóztam el a jégpáncéllá fagyott hegyi ösvényeken, így a francba kívántam. A rutinosak (vagy akik legalább csekkolták a meteorológiai viszonyokat indulás előtt) már a Normafánál felszerelték a lánctalpakat a bakancsaikra. Utáltam őket.

A 25 km-es táv végénél, a Virágos-nyeregnél egy dolog tartott vissza attól, hogy kiszálljak: a jéghidegen süvítő szél a semmi közepén. Tudtam, hogy innen hazakeveredni sem lenne leányálom, úgyhogy bandukoltam tovább, fejben már rég megtörve a kudarctól, mégis hogyan lehetett ennyi eszem, hogy tél lévén nem néztem utána a terepviszonyoknak. Pedig Emma, az unokahugim előző este mesélte a szánkózós élményeit a Mátrából... Ha tudtam volna, hogy havas-jeges az útvonal nagy része, biztosan otthon maradok a családdal netflixezni ezen a hétvégén. Talán pont ezért alakította úgy a sors, hogy megfeledkezve a meteorológiáról, a boldog tudatlanságot élvezve, ott legyek a startnál. Mert megérte. Mert életem egyik legkeményebb éjszakáján vagyok túl, és ez piszok jó érzés. Legyőztem önmagam. Legyőztem a szívemet erős marokkal facsaró démonjaimat. Legyőztem a fizikai korlátaimat. Pattanásig feszítettem mentális teljesítőképességem húrját. Legyőztem a sérüléstől való félelmem. Legyőztem az elmémet korlátozó, régóta halmozódó "nem vagy rá képes" precedenseket. Legyőztem a legsötétebb éjszakám.

Hosszú hónapok óta nem éreztem boldognak magam - a munkahelyi extrém pszichés terhelés és a magánéleti zűrök olyan szinten bedarálták az utolsó működő idegszálaim is, hogy abszolút mélypontra kerülve már nem annak az embernek éreztem magam, aki lenni szeretek, aki lenni szeretnék. Minél inkább rosszul éreztem magam, annál messzebb kerültem a megoldást szolgáltató jógától és meditációtól, mert már arra sem éreztem magam méltónak, hogy ezt az utat járjam. Meg erőm sem volt hozzá. Könnyebb volt a sehova nem vezető, de pillanatnyi feloldást jelentő, régi jól bevált eszközökhöz nyúlni. És ezért megvetettem magam. Ebben az állapotban az ember pedig egyre kevésbé látja magát kívülről, az objektív képet és a változtatás racionális lehetőségeit elhomályosítják a szar érzések. És marad a nihil, az önostorozás és a depresszió mocsarában fetrengés.

"Mindjárt Szomoron vagyunk"-mosoly

Ebben a mentális állapotban nekivágni egy 60 kilométeres, téli, éjszakai túrának tudtam, hogy magában hordozza annak a lehetőségét, hogy valahol elfogy a motivációm és egyszerűen kiszállok. Viszont ha már a 25 km-es túra végénél nem tettem, gondoltam, csak jó volna megint bevánszorogni a szomori iskola tornatermébe.

A Nagy-Szénás keresztjéhez igyekezve tarolt le a fizikai és a lelki mélypont: a meredek, jégpáncéllá fagyott ösvényen egyszerűen úgy éreztem, nem fogok tudni felmenni, de mivel már valameddig felküzdöttem magam, biztos voltam benne, hogy lefelé sem szeretnék visszamenni. A sok megcsúszás, korrigálás, esés után már elfáradtak az izmaim, fájtak az ízületeim, megrándult a vállam, majdnem leszúrtam valakit a túrabottal, egy másik túratárs majdnem engem kaszált el, én is elkövettem egy garantált piros lapos, kétlábas, afféle pepés becsúszást és persze rohadtul paráztam, hogy mikor jön az a malőr, amelynek a második felvonása a solymári ügyeleten játszódik majd (ha van ott olyan...). A fizikai kimerültség, a kilátástalanság-érzés, a koromfekete, ködös téli éjszaka a lelkemnek olyan mély bugyraiba vitt le, hogy többször kerültem a bőgés határára, a kisebb pityergésből eredő könnycseppek szépen, nyomtalanul belefagytak a szemgolyómba. Korábbi párkapcsolati sérelmekből fakadó feldolgozatlan indulatok éppúgy felszínre törtek, mint egészen régi kudarc-élmények. A jelen idejű kudarc cibálta magával a múlt idejű kudarcokat. Aztán néhány kilométer tépelődés és pokoljárás után két baromi fontos dologra jöttem rá: 1.) nem fog helikopter jönni értem az éjszakában, a semmi közepére, hogy megmentsen ettől a túrától, amire önként jelentkeztem 2.) a régi kudarcaimat sem fogja egy teherhelikopter elszállítani a lelki emlékkönyvemből. Viszont a sok szaromat, amiket legalább olyan felesleges az elmém és a szívem hátizsákjaiban cipelni, mint a Kinizsi100-on a váltóruhát, itt hagyhatom a hegyen, ebben a kibaszott szélben, ködben, sötétben, hidegben és tavasszal elolvadhatnak a kurva jegessé fagyott hóval együtt.

Vége(m).

Ez a taktika bejött. A perbáli kocsmában kapott cukros tea pedig már csak hab volt a tortán. Új erőre kaptam. Tudtam, hogy innen már semmi nem akadályozhat. A napfelkeltét már tudtam élvezni, fizikailag a kellő fáradtságot leszámítva teljesen jól éreztem magam, hálás voltam, hogy testem minden apró porcikája fájdalommentesen teszi a dolgát. Két hős túratársammal szuper kis triót alkottunk, maximális empátiával kezeltük egymás holtpontjait. Bár Dani az éjszaka közepén egy nagyon fontos mondatot intézett hozzám: "Barbi, ígérjük meg egymásnak, hogy májusig nem túrázunk!", és én úgy voltam vele, hogy túrázni megyek szívesen, de a Kitörés60-ról többet hallani sem akarok, hétfő estére már úgy éreztem, mennék újra, ugyanezen körülmények között. Mert végre megvolt a katarzis. Kidolgoztam magamból egy csomó mérget. Végre hősnek éreztem magam. Na, persze nem olyan hősnek, mint azok a katonák, akik emlékét őrzi ez a túra...