Az Alpokban vannak medvék? És farkasok? Vagy bármi, ami meg fog enni sötétedés után?

Meg-megfordultak ilyesmi gondolatok a fejemben rosszabb pillanatokban, 2000 méter magasan, valahol a Hochwurzen és a Giglachseen között, miközben magamban kérlelőn marasztaltam a hegycsúcsok közé lenyugodni rohamléptekben siető nap sugarait. Ausztriai túlélőtúra következik képekben, némi (biztosan pontatlan) tájleírással és enyhe öniróniával.

Imádom Grazot minden évszakban, úgyhogy Csilla barátnőm a lehető legjobb helyek egyikére tette át a székhelyét Kecskemétről. Meglátogatva így nemcsak a mindig feltöltő társasága adatott meg, hanem pár feledhetetlen közös kirándulás is (meg egy mindent vivő gesztenyés-banános zabkása, amit azóta sem sikerült itthon reprodukálnom dacára az egyező alapanyagoknak).

Ritkán indulok el bárhova is azzal a jóleső érzéssel, hogy minden megvan, megszoktam, hogy valami malőr többnyire becsúszik. Indulás előtti este jönnek is a készülődést lassító akadályok: újdonsült élettársam, Scialla áttelepítve az Anikóék Cicahotelbe (ne keress ilyet a Google-ben, privát szállás, csakis protekciósoknak), vállveregetés, hogy milyen szép időben le fogok tudni feküdni, egészen kipihenten vágok majd neki a „gyerek”- és színházmentes hosszú hétvégének. Haha. Telefon #1, Anikóék Cicahotel: "Nem találjuk a macskatoalett ajtaját." Oké, akkor induljon a gyors keresőakció. Anikóék Cicahotel parkolójában nincs. Otthon nincs. Kocsiban nincs. Ház előtt nincs. Telefon #2, Anikóék Cicahotel: "Megvan a macskatoalett ajtaja." Hurrá! Már csak pakolni kell. Telefon #3: Halasztást nem tűrő munka. Jó, csak egy fél óra, nem vészes. Munka pipa, pakolás pipa, alvás pipa. Indulásom hajnalán félkómásan, a reggelit majszolva még az osztrák matricát is megveszem, hogy villámgyorsan belevághassunk a Csilla által mérnöki pontossággal megkomponált, jógától - a schladmingi kiruccanáson át - a vegán étteremig mindenféle szuperígéretes elfoglaltságot tartalmazó programunknak. Újabb vállveregetés, hogy mindössze félórás csúszással máris úton, ráadásul minden megvan a túrafelszereléstől - Csilla Kecskeméten rekedt piros strandpapucsán át - a kellő mennyiségű kávéig. Zsámbékig az idő el is röppen, magyar matrica is kap egy pipát a checklisten, kötelező egy boxkiállás ezzel letudva. Újra az autópályán, rutin sávváltás: nem működik a balra index. A hiba forrása ugyanaz, mint néhány hónapja, amikor a délutáni csúcsban szeltem át a fővárost és mindenféle nemzetközi "ugyebeengedszköszi" és hasonló gesztusokkal helyettesítettem a makrancoskodó lámpát. Ha még BMW-s lennék... vagy szőke nő... De mivel nincs mentségem, gondoltam, csak nem leszek én a passatos tahó még több száz kilométeren keresztül, úgyhogy a következő benzinkútra is benézek. Hogy az akkurátus drótmegmozgatás vagy a morcosan erőteljes motorháztető-lecsapás orvosolja-e a problémát, netán a Királyhoz (a kocsim) benyújtott alattvalói kérelem, hogy ne most baszakodjon már velem, azt hiszem, már nem fog kiderülni.

Október 15. 11:23. Graz. Túl hosszú idő óta az első szippantás az osztrák levegőbe. Hiányoztatok, épp sejtelmes őszi ködbe burkolózó hegyek. De még inkább hiányzott Csilla, aki mint mindig, nagyöleléssel fogad. Meg mennyei teával.

Némi sztorizás és egy energiabomba belvárosi vegán ebéd után indulhat is az aktív pihenés: irány a Thalersee, amit épp csak néhány kilométernyi hegyi ösvény választ el Graztól.

Az őszi színpaletta minden árnyalatában pompázó fák övezte tó különlegessége, hogy a partján kiállítva látható a csónak, amelyben Schwarzenegger megkérte felesége kezét. Visszafelé már ránk is sötétedik, így a hegyről elénk tárul a kivilágított Graz látképe. Tökéletes időzítés.

Csilla receptje alapján a hummuszos szendvicsek nagy gondossággal elkészülnek a hétvége fő attrakciójához, a Nagy Túrához, aztán azzal a megnyugtató gondolattal szenderül el a csapat, hogy másnap bőven jut majd idő a mély beszélgetések folytatására, vár ránk ugyanis egy 2 átszállásos, maratoni vonatozás (a környezettudatosság jegyében) Schladmingba, onnan egy rövid buszozás Rohrmoosba, majd egy kellemes felvonózás a Hochwurzenre, ahonnan eltúrázunk a Giglachseenig.

Hajnalok hajnalán jön a magyarosan kárörvendős felismerés, hogy sógoréknál sincs kolbászból a kerítés, az itteni vonatok éppúgy késnek, mint a mieink. Sőt kimaradnak. Így a 2 átszállásból 3 lesz, a schladmingi buszból meg egy későbbi járat fel a hegyre - de legalább belefér egy kényelmes kávézás. Forgatom a fejem a szerpentinen kacskaringózó buszon jobbra-balra, csodálom a fölénk magasodó Dachsteint a kopár, meredek sziklafalaival, próbálom megörökíteni a felhők alól elő-előbukkanó Schladming látképét és a környező hófödte csúcsokat, és alig bírom ki, hogy a hálától ne sírjam el magam.

Mindig jót derülök az én változékony tériszonyomon: hogy a síszezon első felvonózása micsoda szédüléssel és parával jár, aztán vagy megfeledkezem róla, vagy megszokom a mélységet, fogalmam sincs, de egyszer csak eltűnik. Most is jön a "mintha két felest ledöntöttem volna" érzés, de a hegy felénél már újra tudok az egyre tágabb panorámára koncentrálni. No meg arra, milyen fura érzés, hogy botok vannak nálam, síléc viszont nincs, és a már jó néhány kalandot megélt túrabakancsom kényelmét élvezem a síbakancs helyett, amiben mindig úgy érzem magam, mint egy birodalmi lépegető. Induljon hát az első alpesi túrám!

A kötelező, az eseményeket hivatalosan is megtörténtté nyilvánító szelfi után Csilla már izzítja is be a navigációt a túraalkalmazásban, és nekiveselkedünk az előttünk álló kb. 11 km-nek.

Fotózás szempontjából rögvest kihagyhatatlan pont következik, és ha már megálltunk, jön a ruházat optimalizálása, egy kis tízórai így 11 óra tájékán, aztán most már tényleg induljunk, mert az app szerint hat és fél óra a túra időtartama a Giglach-tavakig, tehát épphogy célt érünk sötétedés előtt.

Apukám unalomig ismételt bölcselete, hogy a GPS-kor ellenére mindig tudd, hogy hova mész. Most is bebizonyosodik, hogy kizárólag a hightech megoldásra hagyatkozni veszélyes: magabiztosan megindulunk az app szerinti helyes ösvényen, majd közel egy órányi keresgélés, hegyi gokartosok között tekergés, újratervezés és hátra arc után a jó öreg túrajelzések alapján tájékozódva kötünk ki a ténylegesen helyes útvonalon.

A Kleine Wurzen, a Rossfeld, a távolodó Hochwurzen és a Dachstein, a völgyekben megülő súlyos és tömör felhőtakarók, a fenyők tökéletessége, a napsugarakkal kacérkodó hegyi vadvirágok látványa felér egy kiadós relaxációval. Nem győzöm előkapkodni a telefonomat, bár megfogadtam, hogy elsősorban a szemeimmel fogok fotózni.

A Guschen keresztjének tövében kényelmes pikniket tartunk, teljesen belefeledkezve térbe és időbe. A valóságba az ránt vissza minket, hogy az észhez térő appra pillantva realizáljuk: bele kell húznunk, mert most már az a kisebb odds, hogy ránk sötétedik valahol a hegyekben. Sietve kapkodok tehát fel egy-egy aranyosan és ezüstösen fénylő kődarabot, gyermeki énem képtelen őket ott hagyni.

A Hochfeld és a Schiedeck közötti ösvény már kezdi hozni azt, amit a magaslati túrázásról elképzeltem. Egyre többször kapcsol be a tériszonyom, a szakadékok szélén megejtett kisebb sziklamászások határozottan kimozgatnak a komfortzónámból. Az erdős, fás területeket felváltják a kopár hegyoldalak, a könnyed túra magasabb fokozatba kapcsol, néhol egészen nagy koncentrációt igényel minden lépés megtervezése. A jól bevált osztrák zászlós túrajelzés egyre többször bújik el előlünk, beiktatva néhány extra hegycsúcsot, homorú, több méteres sziklafalba torkolló zsákutcát, szúrós fűben négykézláb mászást, egyenes sziklafalon felkapaszkodást... Az „Ugye, arra a teljesen csupasz, meredek csúcsra nem kell felmászni?” kérdésre természetesen gúnyos „Dehogynem!” a Höhenweg, azaz a hegyi ösvényünk válasza.

A túrabot itt sokszor már nemhogy nem segítség, hanem kimondottan hátráltató tényező - arra persze lusta vagyok, hogy összecsukjam és feloperáljam a hátizsákra. Meg most már nincs is ilyesmire idő, haladni kell.

A Brettersee környékén az egyre nagyobb hószigetek hozzák ki belőlem újra a gyereket: muszáj egy kicsit belemásznom. A magashegyi tó feszített víztükrében elmerengve eljátszom a gondolattal, hogy mennyibe kerülne, ha a hegyi mentők vinnének minket le, mert eltévedtünk és ránk sötétedett a semmi közepén. Az elmém pedig kiéli vészforgatókönyv-írási vénáját, nyilván túldrámázva a szituációt. Leltározom, hogy elemózsia és folyadék tekintetében a készletünk nem ad aggodalomra okot, egyedül az egyre zimankósabb idő ellenszerét nem látom lelki szemeim előtt, mert sehol egy barlang, de még csak egy nagyobb bokor sem, ahova be lehetne vackolni. Körbe nézve már nincs más látótávolságon belül, csak a sivár sziklák. És vajon ránk veszélyes állatok élnek idefenn? És mikor jönnek elő? Már szürkületkor? Vagy megvárják, hogy már csak a hold világítson? (Utólagos, részleges válasz a kérdésemre: Nincsen már barna medve Ausztriában)

Sokszor hangoztatom mostanság, hogy az igazi kikapcsolódást számomra újabban a természet jelenti: csak hallgatni a zizegő faleveleket, a rengeteg féle madárdalt, rácsodálkozni egy még soha nem látott, élénk színű vadvirágra, egy fura szerzet bogárra, hőstettként megélni egy rövid nacis átkelést a nyakig érő csalántengeren, belakmározni a vadmálnából vagy a csipkebogyóból, friss forrásvízzel hűsölni, magaslesen ebédelni, hajnali ködben nesztelenül szarvasokat meglesni, fizikai és mentális határokat feszegetni, puha fűben elszenderedni, magammal beszélgetni, az emberektől és a civilizáció zajától messze menekülni.

Most hol jólesik ez a szinte érintetlen természetben barangolás, hol feszélyez, hogy hosszú kilométerek óta az egyetlen társaságunk egy madár, aki a fejünk fölött köröz jó ideje. Olyan thriller-nyitójelenetesen. Remélem, nem minket szemelt ki vacsorára.

Meredek szerpentineken ereszkedünk le az ámulatba ejtő, kristálytiszta vizű Giglach-tavakhoz, a biztonságos haladás érdekében néhol igénybe kell vennünk a sziklába fúrt kampók és láncok segítségét. És akkor végre feltűnik az oázisunk: egy hütte. Áhá, akkor majd biztosan innen indul a buszunk, ami visszavisz Schladmingba. Már a célegyenesben vagyunk!

Amint egyre nő az Ignaz-Mattis-Hütte, úgy jön a felismerés, hogy ez bizony nemhogy nem a célegyenes, de még csak nem is az arra ráfordító kanyar. Pedig a túraalkalmazás szerint megjöttünk, teljesítettük az első szakaszt a Schladminger-Tauern-Höhenwegen.

Ütemes léptekkel elhaladunk még egy-két zárva lévő menedékház mellett, miközben az utolsó megmászott csúcsot pazarul megvilágítja a többi hegy takarásába visszahúzódó nap. Itt bevillan, hogy valamelyik csúcsról látszódott egy parkoló, tele autókkal, és belső iránytűm még azzal is megnyugtat, hogy épp efelé tartunk. Ha tömött parkolót nem is, de néhány menedékházból álló csoportosulást hamarosan lelünk, mialatt a szürkület egyre mohóbban bekebelezi a hegyeket. Az egyik kéményből biztató füst száll fel. Az Ursprungalmmal valóban célt értünk, megtaláljuk a kifüggesztett menetrendet is, ám a szálláshelyen szorgosan pakolászó helyiektől megtudjuk: a busz néhány napja valamiért nem jár (és egyébként is jócskán lekéstük volna az utolsó járatot). Mire megtalálom az újabb útba igazító táblát, ami Schladmingot már csak kb. 3 órás sétányira hirdeti, Csilla máris leszervezte a fuvarunkat Rohrmoosba, ahonnan a schladmingi vasútállomásra egy kedves házaspár lendít minket tovább, akik a szokásos baráti kártyapartiról tartanak hazafelé. Kicsit csüggedve fogadjuk, milyen sokára jön a következő grazi vonat, de néhány másodperccel később kárörvendő és egyben megkönnyebbült röhögéssel konstatálom, hogy az előző vonat pont annyit késik, hogy egy villámgyors vacsi után épp elérjük és még éjfél előtt ágyba keveredünk.

A vonaton átadjuk magunkat a kellemes fáradtság érzetének, becsukva a szemem, próbálom a retinámmal lőtt millió pillanatképet végig pörgetni újra és újra. Micsoda kaland volt ez a nap!

Reggel hamar konszenzusra jutunk, hogy egy kiadós jógával illene megnyújtanunk megdolgoztatott izmainkat, meg hát mégiscsak ez volna méltó lezárása a hétvégének, hiszen mint közös hobbi, a jóga terelt minket össze, hogy olyan felejthetetlen élményeket kasszírozzunk be együtt, mint a pusztai napfelkelte vagy a stájerországi hegyek meghódítása. A hiányos német anatómiai ismereteim nem nehezítik meg a dolgom, a rechts és links annál inkább - az irányokkal minden nyelven hadilábon állok.

A lassan elérkező búcsúölelés feltölt Csilla pozitív energiáival, de remélem, a következő közös jóga/kaland nem várat sokat magára!

A GPS persze az első kereszteződésnél egy építkezési területre küldene, majd a második kereszteződésig sem kapja össze magát. Hát akkor: Kusch! Tudom, hova megyek!