Vigyázz, mit kívánsz!
Tavaly karácsonyra repülővezetéssel lepett meg Adrián. Sokat hangoztattam, mennyire szeretnék rá jogsit, de kiderült, ezt én magam sem gondoltam egészen komolyan, csupán addig, míg mindez egy elérhetetlen álomnak tűnt. Aztán mégis vezettem repülőt, egy cuki kis Cessnát, Szeged felett, és épségben maradt az egyik kedvenc magyar városom összes építészeti remeke és természeti kincse. Igaz, én kihordtam ott fenn, a levegőben több kisebb infarktust, miközben szorongattam a kormányt. Írtam is erről egy kis szösszenetet, tudjak majd mit mutogatni az unokáknak, milyen bátor volt a nagyi (legalábbis, hadd kamuzzam ezt). A blogbejegyzésem végén csak úgy, bármi cél nélkül pedig összegeztem, hányféle jármű terelgetéséhez volt eddig szerencsém, majd számba vettem azokat is, amik kimaradtak. Ó, te meggondolatlan!
Ott ugyanis a tank szerepelt. De nem úgy, hogy ez még a bakancslistám egy tétele, amit mindenképp ki szeretnék pipálni, csak egyszerű tényként. Adrián ezt nem így értelmezte, és 30. születésnapomra kezemben foghattam az újabb vezetési élményre feljogosító ajándékkártyát.
Nagyon igyekszem az életben a legapróbb dolgokért is hálát adni, nem szeretem az elégedetlenséget - bár ezen van még mit csiszolnom, és általában minden ajándéknak felettébb örülök. De ez most nagyon nem esett jól.
Néhány éve elindultam egy olyan úton - a vegánság, a meditáció és a jóga csodálatos útján -, ahol az egyik alapelv, hogy nem ártunk másoknak. Abszolút békepárti vagyok, ha az eszem érti is, a lelkem nem tudja elfogadni a háborúzást. Szóval nem vágytam egy harci eszköz kipróbálására. Nagy pofonként éltem meg, hogy az eddigi megnyilvánulásaim ezek szerint ezt nem tették világossá még a szűk környezetem számára sem. És ezen a ponton elsírtam magam. Magamban csalódtam, hogy mindaz, amilyen példát igyekszem mutatni a mindennapokban, nem tette velem teljesen összeegyeztethetetlenné az erőszakot és bármit, amiről az ember arra asszociál.
Aztán már amiatt sírtam, hogy megbántottam Adriánt az ajándék teljes el- és visszautasításával...
Ahogyan a Gripeneket is tudom csodálattal lesni az ablakból - persze csak mint ultragyors, látványos trükkökre képes légi járműveket, semmiképp sem a modern harcászat eszközeit -,megpróbáltam erre is úgy tekinteni mint nem hétköznapi vezetési élmény. Gyerünk, csináljuk, adjunk neki egy esélyt! Zéró jóleső izgatottsággal, inkább némi félelemmel indultam neki a tankvezetésnek a Gyál melletti motocross pályán. Odaérve konstatáltam, hogy elég bőséges terület áll majd rendelkezésemre, így talán senkit sem fenyeget a veszély, hogy kiugratok a főútra és ledózerolom a vétlen arra járókat.
Papírok kitöltve, szaladok is az autóhoz, hogy felkapjam az edzőcipőm a tanga szandi helyett. De hol a cipőm? Persze, hogy az előszobában maradt… Jelzem a problémát, és jön is az aggódó válasz, hogy ebben a lábbeliben aligha fogom tudni kinyomni a kuplungot. Naaa, neeem, olyan nincs, hogy végre beadom a derekam és egy cipő miatt hiúsul meg a nagy esemény! Ide azzal a tankkal, meglátjuk, milyen kemény az a kuplung! Hát én az Öcsin edzőttem, és ugyebár ‘91-es Escortokban sem csak úgy simogatjuk, pöckölgetjük a pedálokat! Menni fog az! - Nyugtattam elsősorban saját magam.
A szexi overallt, sisakot és szemüveget magamra öltve meg is érkezett leendő Mesterem és minden érdekességet elmesélt erről a monstrumról. Megtudtam, hogy ez a VT-55-ös sosem volt harci eszköz, mezőgazdasági vontatóként használták korábban. Ez nagy megnyugvást jelentett a szívemnek. Kis vihar előtti csend. Hamar jöttek ugyanis a gyakorlati instrukciók, és kiderült, konkrétan bent, a tankban én ülök egyedül. Instruktorom és hűséges utasom, Adrián, fentről élvezik majd a panorámát. Remek. Mit is mondtam arról, hogy itt aztán nem eshet senkinek baja?! Sokk 1.
Sokk 2.: semmi modern füles, a hangösszeköttetés igazán autentikus lesz: a sisakba épített szerkentyű a gége rezgéseit továbbítja, ezen keresztül fogunk kommunikálni. Na jó, most már inkább menjünk, mielőtt “agyő, balra el”…
Gombok, kapcsolók, kütyük látom, akadnak szép számmal, de hol a kormány? Jaa, az a két bot, ott lenn? Ahha. (Jól van, na, sosem láttam még tankot belülről és nem is gondolkoztam el a kinézetén.) Legalább az elindulás stimmel az autóknál megszokotthoz: kuplung fel, óvatos gázadás és jééé, elsőre, lefulladás nélkül máris úton vagyunk!
Ez jóóóó! Húúúúúúúúú! Király! Placcs bele nagy gázzal a vizesárokba! Jön be a víz! Kit érdekel? Menjünk még egyszer bele! Tapossuk el azokat a roncsokat! Dombkerülés? Jöheeeet!
Ez. Bitang. Jó. Volt!
A kezdeti bátortalanságom egyre inkább felváltotta a “csapassuk” érzése, a kanyarodási technikámat persze még lehetne finomhangolni, volt egy-két élesebb jobbra-balra rántásom, de összességében egészen megnőtt az arcom és azt merészeltem állítani magamról, van tehetségem a tankvezetéshez. Még az is lehet, hogy alkalomadtán repetáznék, van még mit csiszolni a vezetési stílusomon. A kecskeméti úthálózat egyébként is jobban feküdne egy tanknak, mint szegény Öcsinek, nem kellene aggódnom a futómű épségéért.
Jó szívvel ajánlom ezt a csapatot, felejthetetlen élményt szereznek, az tuti!