Minden egyben nyaralás: világbajnokság, városnézés, tengerpart
Azt hiszem, mostanra kijelenthetem: hozzászoktam, hogy úti céljaink zömét a gokartversenyek határozzák meg. Korábban előfordult, hogy kicsit puffogtam emiatt, de aztán megtanultam előnyömre fordítani ezeket a túrákat, hisz már csomó olyan helyre eljutottam, ahova magamtól biztosan nem látogattam volna el, így viszont kimondottan örülök, hogy láttam, sőt, másoknak azóta önálló kirándulásként is bátran ajánlom (példának okáért az olaszországi Osimót és környékét, ami bővelkedik látnivalóban, igazi olasz hangulatban és eldugott, pazar strandokban).
Két olaszországi világbajnoksággal a hátam mögött picit szíven ütött, hogy idén a messzi, északi Szczecinbe jövünk. Igaz, hogy a tengerpart csak 1-2 órányi autózásra fekszik tőlünk, no, de a Balti-tenger azért nem egy vonzó fürdőhely olyanoknak, akiknek egyedül a termálvíz produkálja az elfogadható hőmérsékletet.
A kép csalóka, áprilisban készült, akkor pedig egyáltalán nem volt még ilyen kellemes a klíma, csak Adrián volt túl optimista az öltözékével
Egyébként balra a Nemzeti Múzeum, jobbra a helyi "Kormányablak" látható a háttérben
Egyébként balra a Nemzeti Múzeum, jobbra a helyi "Kormányablak" látható a háttérben
Áprilisban, a lengyel terembajnokság alkalmával egy röpke másfél órás sétát tudtunk megejteni a versenyek közt, hogy ízelítőt kapjunk az óváros hangulatából. Úgy voltam vele, szép, szép, de ennyi nagyjából elég is a városnézésből. Ezt utólag a fáradtság számlájára írom, ugyanis ezúttal már az indulás előtt napokkal lelkesen gondoltam vissza a látottakra és elhatároztam, hogy szeretnék még többet látni, tapasztalni a városból. Adrián az első edzésnapot kimaxolva reggeltől estig a pályán körözött, én meg tudva, hogy aligha tudnám jelenlétemmel fokozni a teljesítményét, belevetettem magam a turistáskodásba a szállásadónktól kapott, láthatóan már sok turistát kiszolgált, gyűrött térképpel.
Leírhatatlan boldogsággal és izgalommal dobtam fel a hátizsákom, és óriásléptekkel indultam el a lakásból. Az első látványosság a lépcsőházban jött szembe: úgy fest, apuhoz hasonlóan én is vonzom az idegen macskákat (ő bármerre jár, a szép tájképeit alkalmanként legalább 2-3 helyi bajuszkirály portréja töri meg). Nem tudom, mi a cic-cic lengyel megfelelője, de szerintem azzal sem hoztam volna lázba a túlméretes cirmost, aki rettenthetetlenül unott fejjel, komótosan lépdelt fel a lépcsőn mint egy négylábú házmester, aki csak épp kötelességének eleget téve, tett egy ellenőrzőkört az épületben.
A parti sétányon este indult be igazán az élet
Első állomásomnak Szczecin Velencéjét tűztem ki – szállásadónk ezt kishajóval javasolta szemügyre vételezni, én viszont a Google Maps alapján bőven besétálható távolságon belülinek találtam. Itt még a térképet sem kellett előszednem, csak végigsétáltam a parti sétányon, gyönyörködve a vízen megcsillanó, durván égető helyett éppen csak cirógató napsugarakban. A tengerbe siető Odera elképesztő vízi forgalmat bonyolít le nap mint nap: teherhajók, vitorlások, kishajók, turistahajók és motorcsónakok osztoznak felületén. A vízen ringatózó jachton középkorú pár készülődik reggelihez, a parton helyi fiatalok bandáznak, a turisták isszák reggeli kávéjukat a menő kiülős helyeken, idős barátnők osztják meg egymással a gondolataikat az ülőalkalmatosságon. A - Kecskeméthez képest - hatalmas iparváros kora reggeltől késő estig nyüzsög és zajong, ez a vízi és a szárazföldi forgalom közti sáv mégis abszolút slow life-ra serkent. De nem engem, tele ötletekkel, mi mindent kellene belezsúfolni a napba!
Elérve Szczecin Velencéjéhez, hamar leesett, miért kellett volna hajóval felfedezni a közvetlenül a folyóparton álló épületek szépségét: a partról nem látszik. :D Egy másik turistalányt követve átmásztam egy kerítésen, fellógtunk egy híd elejére, ahonnan egy keskeny betoncsíkra kimászva a víz fölé, már-már előtűntek – volna – az épületek, de nem sikerült legyőznöm a tériszonyom, így én látvány nélkül maradtam. Gondoltam, nem járnak túl az eszemen, túlmegyek az említett épületeken, hátha ott majd találok egy partszakaszt, ahonnan szebb a látkép. Egy üres telket alkalmasnak ítéltem, a megbontott kerítésen magabiztosan hatoltam be a senki földjének tűnő területre, dacolva a kellemetlen bűzzel, a burjánzó növényzettel és szemétkupacokkal. Leverekedtem magam a partra, ahonnan természetesen éppannyit láttam, mint a lezárt hídról (csak itt volt pluszban egy hajléktalan bácsi, aki szerencsére nem gorombáskodott a zavarásért). Ha valamit tényleg nagyon akarok, azt nem adom fel egykönnyen. Visszafelé haladva találtam egy sorompóval lezárt kocsibehajtót, és habozás nélkül, teljes magabiztossággal besétáltam az ipartelepnek tűnő helyre, gondoltam, majd szólnak, ha útban vagyok. Néhány lépés után végre feltárult az egykor virágzó iparnegyedet idéző épületek látványa. Volt köztük szesz- és élesztőgyár például, a városvezetés pedig hotelekként képzeli el őket a jövőben, afféle „észak Velencéje” pozícióra hajtva.
Tényleg kellett volna egyet hajókázni...
Elérve Szczecin Velencéjéhez, hamar leesett, miért kellett volna hajóval felfedezni a közvetlenül a folyóparton álló épületek szépségét: a partról nem látszik. :D Egy másik turistalányt követve átmásztam egy kerítésen, fellógtunk egy híd elejére, ahonnan egy keskeny betoncsíkra kimászva a víz fölé, már-már előtűntek – volna – az épületek, de nem sikerült legyőznöm a tériszonyom, így én látvány nélkül maradtam. Gondoltam, nem járnak túl az eszemen, túlmegyek az említett épületeken, hátha ott majd találok egy partszakaszt, ahonnan szebb a látkép. Egy üres telket alkalmasnak ítéltem, a megbontott kerítésen magabiztosan hatoltam be a senki földjének tűnő területre, dacolva a kellemetlen bűzzel, a burjánzó növényzettel és szemétkupacokkal. Leverekedtem magam a partra, ahonnan természetesen éppannyit láttam, mint a lezárt hídról (csak itt volt pluszban egy hajléktalan bácsi, aki szerencsére nem gorombáskodott a zavarásért). Ha valamit tényleg nagyon akarok, azt nem adom fel egykönnyen. Visszafelé haladva találtam egy sorompóval lezárt kocsibehajtót, és habozás nélkül, teljes magabiztossággal besétáltam az ipartelepnek tűnő helyre, gondoltam, majd szólnak, ha útban vagyok. Néhány lépés után végre feltárult az egykor virágzó iparnegyedet idéző épületek látványa. Volt köztük szesz- és élesztőgyár például, a városvezetés pedig hotelekként képzeli el őket a jövőben, afféle „észak Velencéje” pozícióra hajtva.
 |
| Próbáltam Adrián sisakszínéhez alkalmazkodni, de aztán kénytelen voltam egy másik, kisebb fejvédőt választani |
Ilyen volt...
Ilyen lett... Hát, ez most már nem nyújt felejthetetlen látványt
Egyik szökőkútja állítólag olyan híres volt, mint az Eiffel-torony. Sedina - a női alak, aki megtestesítette a büszke várost - csónakját mitológiai istenek tolták; Merkúr, a kereskedők istene ugyancsak helyet foglalt rajta. A második világháborúban a város szépségeinek szinte összességével együtt ez a kincs is megsemmisült (eltűnt), így ma egy horgony található a helyén. Horgonyból egyébként négyzetkilométerenként jut vagy 20 városszerte. Klassz játékot kreálhatnának a turistáknak: számold meg, hány horgony található Szczecin közterein! Sosem szabadulnának a látogatók a városból.
A szökőkút története szépen leképezi az egész - akkor még német - város hányattatásait: tulajdonképpen mindent lebombáztak a második világháborúban, egy-két épület kivételével. A lakosság igyekezett vidékre menekülni, a maradók pedig éjszakánként pizsama helyett indulásra készen, ruhában, legfontosabb holmijaikat, irataikat, fényképeket, élelmet tartalmazó bőröndjeiket bekészítve bóbiskoltak, és ha jött a légitámadás, rohantak a hozzájuk legközelebbi óvóhelyre, a föld alá. Eleinte csak a német igazolvánnyal rendelkezőket engedték be, szigorú létszámkorláttal, később szükségessé vált az enyhítés. Lent, a bunkerben tilos volt nemtetszésüknek hangot adni: aki netán megjegyezte, hogy Hitler miatt kell menekülniük és átélniük ezeket a borzalmakat, azt akár ki is végezték. Fényképeket azért volt érdemes maguknál tartani, hisz Facebook és mobil híján a városban kihelyezett táblákon tudtak a rokonok egymásnak üzenni, ha esetleg szétesett a család. Fénykép nélkül pedig kvázi lehetetlen volt a rengeteg üzenet között megtalálni a nekik szólót.
Az alagútrendszerben töltött éjszakák finoman szólva sem voltak túl komfortosak, főleg, amikor már több ezer ember zsúfolódott össze. Egyetlen termet fűtöttek és láttak el olyan luxusfelszereléssel, mint fekhely - itt a gyermekeket és a kismamákat szállásolták el. A többszintes labirintus többi részében egyetlen dolognak lehetett örülni: noha a falak beleremegtek a bombázásba, a vakolat meg-megadta magát, de biztonságban voltak. Sőt, még toalett is volt. Meg tiszta ivóvíz. A falakat foszforeszkáló festékkel kenték le, hogy lámpafény nélkül tudjanak tájékozódni, illetve kifejlesztettek olyan lámpákat is, melyeket a repülőkről nem láttak, de a lakosságnak a biztonságos közlekedéshez mégis biztosítottak elég világosságot az utcákon.
Hogy felületesen átérezzük, milyen lehetett menekülni egy-egy légitámadás alatt, hanghatásokkal szimulálták nekünk a bombázók érkezésének robaját. Siettünk egyik szintről a másikra - a csapat zöme viszont így sem élte volna túl…
A háború végeztével Stettin a senki földje lett, néhány fanatikus Hitler-párti maradt ott „harcolni” a végsőkig, így nem igazán merészkedtek vissza az emberek az egyébként sem túl vonzó, földdel egyenlővé vált városba. Évekig az sem dőlt el, melyik országhoz tartozik a későbbiekben. Aztán Lengyelországhoz csatolták, a propaganda pedig igyekezett arra ösztönözni az embereket, hogy leheljenek újra életet - akkor már - Szeczecinbe. Kemény munka időszaka következett, a romok eltakarítása számos emberéletet követelt; a legtöbbeknek a teljes nincstelenségből kellett talpra állniuk. Tőlem látszatra nem sokkal idősebb idegenvezetőnk azzal viccelt, hogy övék a legfiatalabb óváros, ami még tőle is zsengébb korú. (Ami az alagútrendszert illeti, egy újabb háborútól tartva atombunkerré alakították át, mostanra pedig már sztalagtitok és sztalagmitok nőnek benne és kíváncsi turisták kószálnak kiismerhetetlen folyosóin.)
Kellett egy fél óra, mire kiolvadtam
Megválva a csini sisakomtól és a tényleg háborús fílinget kölcsönző poncsótól, jól esett feljönni a napsütésbe; az első padon kiterültem, akárcsak egy gyík a kedvenc szikladarabján.
Pocak ezen a ponton jelezte, ideje tankolni, úgyhogy főzés, ebéd, szieszta után folytattam a menetelést, a piros turistaútvonalon. Zseniális ötlet, hogy egy szaggatott piros vonal megy körbe a városban, beszámozva a nevezetességeket. Mondjuk ez nekem elég későn esett le, megpróbáltam a térkép alapján boldogulni (egyébként meglepően jól ment), aztán a 18-as állomáson néztem egy nagyot, milyen rendesek ezek a lengyelek, hogy a járdán piros szaggatott vonal és egy 18-as karika jelzi a dohányzásra kijelölt területet, ugyanis azon a részen pont egy hamutartót választott le. A 21-es állomást keresve bőszen, felfedeztem, hogy épp a 21-es karikán állok. (Mentségemre legyen, nem sokat néztem a lábam elé, inkább felfelé tekingettem, hisz ott volt mit nézni.) Ekkor összeállt a kép…
És akkor jöjjenek a piros útvonal szépségei a teljesség igénye nélkül:
Balra a Filharmónia, jobbra a rendőrség épülete, az előtérben pedig egy szédítő tér
Szent Péter és Pál templom
Talán kijelenthetem, a legnagyobb hatással a katedrális volt rám, pontosabban a látkép, ami a tornyába felliftezve elém tárult:
A pomerániai hercegek kastélya
Tovább sétálva sok olyan szép és érdekes épületre bukkantam, amiket nem jelölt a térképem, íme kettő:
Le-letérve az útvonalról találtam nyers vegán éttermet, bioboltot - utóbbiban ingyenes lengyel nyelvleckét is kaptam, amit aztán a bevásárlásnál oly jól tudtam kamatoztatni, hogy az eladónak fel sem tűnt, hogy nem helyi vagyok. Hogy ne gondoljatok se nagyképűnek, se valami nyelvzseninek, megjegyzem, köszönni és megköszönni tanultam csak meg, de az itt pont elég is volt. Aztán pár nappal később Adrián persze a boltban is ellopta a show-t, olyan tökéletességgel ejtette ki a péksütemények nevét magától, hogy az eladó megkérdezte, mióta lakunk Lengyelországban...
A város az éjszakai fényekben ugyancsak lenyűgöző, és nagy előny, hogy ilyenkor a sötétség elrejti azt a rengeteg szemetet és koszt, amivel a helyiek elképesztő módon rontják az összképet. Konkrétan balkáni állapotok uralkodnak a legimpozánsabb épületek környékén is. Próbáltam ennek is a jó oldalát nézni, tudtam, hogy a kék vasalódeszka a járdán már a házunk közeledtét jelzi, illetve hogy a sörös üvegekkel telerakott ablaknál kell elfordulni jobbra... Azzal viszont már nem tudtam mit kezdeni, hogy az egyébként makulátlan lépcsőházunkban másfél napig díszelgett egy kupac emberi ürülék... (Megjegyzem, nem a gettóban, hanem a belváros szélén laktunk egy klassz lakóparkban.)
A legkülönlegesebb este: sok száz emberrel együtt vártuk a nemzetközi űrállomás áthaladását és a holdfogyatkozást. Nem csupán a szczecini tartózkodásunk, hanem az egész nyár legromantikusabb, legbékésebb, legfeltöltőbb éjszakája volt.
Gyerök híján Algernon jön velünk, bárhova megyünk. Különösen fontos volt elvinni őt a Balti-tengerhez, ahol elmagyaráztuk neki - lévén ő egy ikeás Gosig Mus -, nagyon messze, a túlparton született, a textil szerinti rokonai ott élnek, valahol Svédországban, onnan fogadtuk mi örökbe.
Jó előre megfogadtam, időjárástól függetlenül megmártózom a Balti-tengerben. Parti árusok az olasz riviérához hasonlóan itt is kószálnak a strandolók között, csak itt cocco bello helyett besnyi kukuricut kiabálnak.
Międzyzdroje hamarabb körbejárható, mint ahogyan a nevét sikerül megjegyeznie az embernek. A víz egyébként ugyanolyan koszos, mint a part és a város. Nem ez lett életünk fürdőzős élménye, de nem is ezzel a céllal mentünk.
A világbajnokság magában is egy érzelmileg túlfűtött időszak számomra. Az idei meg még különlegesebb emlék marad, egyik este ugyanis megérkezett a várva várt hír otthonról: nagynéni lettem. Réka baba érkeztét stílszerűen kölyökpezsgővel ünnepeltük.
Ott valahol a kép alján megtalálható Adrián
Megszoktuk a nagy hajók látványát a kikötőben, minden nap megcsodáltuk őket a pályára igyekezve, de őnagysága elég extrém élményt nyújtott. Láttam már sokkal hatalmasabbakat egy-egy nyaraláskor, itt viszont az adta a helyzet pikantériáját, hogy ez a batár nagy hajó egy viszonylag szűk folyón közlekedik. Elképesztő.
Néha együtt is lesétáltunk a partra, kiszellőztetni a gondolatainkat az aznapi versenyek után. Volt mit. Adriánt 1-2 kivétellel rendre nehéz csoportokba sorsolták, a géphúzásoknál pedig megkapta a közepes gokartokat. Ennek ellenére végig a döntőbe jutás határán állt az összesítésben, ami végül sajnos nem sikerült. Ezáltal az eddigi legjobb eredményét, a 2015-ös 13. helyet sem sikerült túlszárnyalnia, de a számokon túllépve ez is egy remek vb volt. Számomra nagyon tanulságos volt látni, Adrián milyen éretten és mekkora méltósággal kezeli a rosszabb eredményeket, a nehezebb pillanatokat, a balszerencsét, a kudarcot. Van mit tanulnom tőle. Sosem voltam rá irigy azért, amiket elért a gokartozásban, de egy picit irigykedem, amikor látom, micsoda tisztelet övezi őt a versenyzők és a szervezők részéről egyaránt, mert tudom, hogy soha nem leszek ennyire sikeres a saját szakterületemen. Hiányzik belőlem az a szintű elhivatottság, kitartás és alázatosság, ami benne megvan. És ez nem tuningolható. Ez gyári beállítás.
Ez volt a harmadik vb-m, úgyhogy már viszonylag jól kezelem az érzelmi megpróbáltatásokat, de még mindig tudok a pálya szélén ájulás hátárára kerülni az izgalomtól. Ilyenkor jól jönnek a nemzetközi barátok, mint például André, aki idén végre világbajnok lett a Nemzetek Kupáján! Mióta ismerem, rendkívül tisztelem, ugyanúgy könnyes szemmel tapsoltam, amikor felállt a dobogó legtetejére, mintha Adrián állna ott. Persze mindig szövődnek új barátságok is, a jobb oldalon látható cseh különítmény sokszor felelt a jó hangulatomért.
Hazafelé már meg is kellett őket látogatnunk Prágában. Biztosan féltek, hogy beleszólok a rögtönzött meccsükbe, mert engem beültettek az egyik legrosszabb gépbe... Így is óriási élmény volt azon a pályán gurulni, ahol Adrián idén bajnoki címet szerzett, és nem is mentem magamhoz képest rossz időt. Csak tanultam valamit az elmúlt másfél hét alatt, a pálya szélén leskelődve.
A prágai gokartozással sem lett elég a motorsportból, az odaúton megpróbáltunk bejutni a Lausitzringre, de sajnos nem sikerült, cserébe hazafelé, Brnóban testközelből láthattuk, ahogyan a hétvégi MotoGP futamra készülődnek.
Tartalmas másfél hét volt, hálás vagyok minden percéért. Akit érdekel Adrián beszámolója is, itt olvashatja.