Ne fussatok hőségben, mert félmeztelen pasikat fogtok vizionálni, mint én!

A kép csak illusztráció :)

Hosszabb távokat sosem szerettem futni, eszembe nem jutott még, hogy letoljak egy félmaratont, de még egy 10-15 km-es versenyt se. 7 kilométer a tűréshatárom, afelett egyszerűen unatkozom. Egész télen nem csináltam semmit, pedig óriási terveim voltak, hogy majd usziba járok. Persze. Inkább csorgattam a nyálam Burak Özçivit tökéletes megjelenése és stílusérzéke láttán minden alkalommal, amikor igazából mozoghattam volna. Meg is lett az eredménye, nem vagyok fitt, és az elnyúló hideg évszak (igen, nálam kettő van: hideg/meleg) csak kitolta a visszaszoktatás kezdetét, úgyhogy alig pár hete kezdtem nagyjából heti 1 alkalommal kivonszolni magam a parkba. Aztán munkakapcsolatba keveredtem a Dombfutókkal, akiknek a fanatizmusa úgy tűnik, fertőző, mert kényszert érzek, hogy teljes értékű taggá avanzsáljak köztük, kerüljön ez akár sok szenvedésembe és verejtékcseppembe.

Szóval a Dombfutók közt valami bekattant nekem a keddi edzésen, úgyhogy ma úgy gondoltam, dacolva a hőséggel, kocogok egy hosszabbat a Szabadidőközpontban. 5 km környékén vagy nagyon megsütött a nap, vagy a kelleténél jobban kizsigereltem a testem, vagy délibábot láttam, nem tudom, de egyszer csak 100 méterenként szembefutott egy fedetlen, kidolgozott felsőtest. Aztán a vízióból hallucináció lett, néhányukkal köszöntünk egymásnak, majd leplezvén azt, hogy én itt tulajdonképpen az életemért küzdök, egyiküket kihívtam egy versenyre fel a dombtetőre. Igent mondott, én viszont amilyen hirtelen jött ez a szórakozott ötlet, olyan gyorsan el is álltam a párbajtól.

Egyébként is rettenetes, hogy nincs az emberre írva, nem lassú, csak épp az edzéstervében az alacsony pulzustartományban való, hosszú távú kocogás a soros, így bárki felelőtlenül azt hiheti, ennyi a csúcssebességem - mint ahogy én is kihúzom máskor magam, amikor lehagyok valakit… És akkor még kell ezt a fura kisebbségérzetet tetézni ilyen formás idomokkal hencegve. Kedves urak, nem szép dolog! Hát szerintetek hogyan lehet az egyenletes légzésre koncentrálni, ha kizökkentitek a keményen edző hölgyeket a flow-ból?!

Mire én képzeletben átszakítottam az egyedül nekem rendezett, 10 kilométeres verseny célszalagját, a srácok már nyújtottak, szóval bejött a lassan járj, tovább érsz elv, de most csak pimaszul keresem a kapaszkodókat, hogy elfogadhatónak érezhessem a gyenge ezrenkénti időket. Valójában a kis közjáték révén remekül telt az idő, és kellemesebb figyelemelterelés, mint a lábaim előtt/között cikázó szitakötők, lepkék hada vagy a rothadó hal szaga az egyik tó csücskében - amikért pedig ugyanúgy hálás voltam, hiszen amíg ezekre összpontosítottam, haladtam egy csomót, erőfeszítés nélkül.

Na, így nem volt unalmas a 10 kilométer sem!