Megzavart vendégség

A kép csak illusztráció

Hétvégén megint hoztam a formám. Nem tudom, hogy átlagon felüli a látásom, ha sérült, beteg állatokról van szó, vagy valami ösztön súgja ilyenkor, hova kell nézni, de az biztos, hogy rendszeresen kerülök nővérke szerepbe gyerekkorom óta, legyen szó tollas, szőrös, tüskés vagy bármilyen egyedekről. Ezúttal egy leendő tollas, momentán csak pihés, vagy még inkább bőrös kis jószág érintette meg a szívem. Nagyon.

Vasárnapi vendégeinkkel Kecskemét szívében, a Rákóczi utcán éppen kedvenc sütizőnkbe tartva andalogtunk, mikor négyünk közül, meg a sok-sok járókelő közül egyedüliként nekem akadt meg a szemem a járda szürkeségébe beleolvadó kis kupacon.

Közelebb lépve láttam, hogy az a kis kupac piheg. Még nem késtem el. Az "ó, szegény" után hamar jött a leglogikusabbnak tűnő ötlet, hogyan tudnánk esélyt adni szerencsétlenül járt barátunknak a túlélésre: irány a Vadaskert! Adrián kiváló mentősofőrnek bizonyult, pillanatok alatt beértünk betegünkkel, akit egy zsepibe burkolva igyekeztem legalább a kihűléstől óvni, ha már ettől többet nem tehettem.

A gondozó, aki átvette tőlem, nem akart hiú reményeket táplálni bennem. Sajnos nagyon fiatal a madárka, még a szeme sem nyílt ki, pihe is alig fedi meztelen kis testét. Én azért bízom benne, hogy az ígért csodaturmix és a darab az én szívemből, amit odaadtam ennek a találkozásnak, segít, így a záró bejegyzéseknél egyszer majd valami ilyesmi fog szerepelni: egészséges, kirepült.

Visszatérve az Alibihez, láttuk, hogy a mama nagyon keresi a fészek széléről lefelé tekintgetve elveszett picinyét. Elmeséltem neki, milyen jó és szakértő kezekbe került a fiókája. Ha ez őt nem is nyugtatta meg, engem igen. Kihoztuk a helyzetből a lehető legtöbbet, és ez a fontos. Innentől pedig lesz, aminek lennie kell...