Elhurcoltak málenkij robotra

A sátorba rontva agresszíven követelték az igazolványainkat, miközben békésen álldogálltunk egy zöldséget áruló hölgy standja mellett. Ezzel megvolt az első sokk. Tudtuk, hogy nem kéjutazás vár ránk, de azért mégiscsak megdöbbentünk. Ösztönösen erősebben szorítottam Adrián kezét.

Sorbaállítottak minket a többi jelenlévővel egyetemben, majd egy zsúfolt helyen vártuk a fejleményeket. Panaszkodók, csendben tűrők, értetlen tekintetek váltakoztak a vagonban.

Megérkeztünk, leszállításnál megbélyegezték kezeinket a vörös csillaggal. Egy szempillantásnyi időnk sem jutott körbenézni, hol vagyunk, átgondolni, mi történik velünk. Kinek lapátot, kalapácsot, kinek zsákot nyomtak erőszakosan a kezébe. Mi a sarokban megbújva egyikhez sem nyúltunk. Mert mi most megtehettük, hogy ellenállunk.

Átéltük a táborok nyomorúságos körülményeit, szembesültünk az embertelen munkát felügyelő embertelen felügyelőkkel, de megtapasztaltuk a bajtársi összetartást és összetartozást is lopott pillanatokban.

Aztán hazatérhettünk. Megtörve. Még így is, hogy valójában el sem mentünk.

A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából a Kecskeméti Színjátszó Műhely HÉTSZÁZEZER címmel interaktív élménykiállítást tartott a GULAG áldozatainak emlékére. Csak ebben a formában éltük át a borzalmakat. Elég is volt egy életre.

Igazán hálás vagyok, amiért egy olyan korba születtem, hogy nem kell ilyen szörnyűségeket testközelből, fájó valóságában megélnem. Hogy csak színészeket hallottam könyörögni néhány falat ételért. Hogy a dédipapát csak képeken láttam csontsoványan ülni az ágy szélén... Hogy csak önismereti kérdésként kell dilemmáznom rajta, mit választanék: a munka megtagadását vagy megtörnék, és inkább segítenék jajgató társamnak enyhíteni a terhét.