Kukorica bombagólja széttépte a törököt

Azt ugyebár tudjuk, hogy a focisták nagy színészek, kár is fejtegetni, hogy zsigerből jön nekik az a sok műszenvedés vagy ezt is gyakorolják az edző felügyelete alatt. Viszont az már meglepőbb, ha színészt látunk focilabdával bűvészkedni és még klasszak is a mozdulatai. Meg még közben énekel is.

Rettentően féltem, vajon milyen lesz a János vitéz úgy, hogy a tavalyi foci-Eb adja a vezérfonalát, de Szente Vajk megoldotta, hogy befogadható legyen.

Garancia Csombor Teréz neve volt számomra. Amikor tavaly nyáron volt szerencsém interjút készíteni vele, sokat beszélgettünk a magyar színházi élet jelenéről, lelketlen produkciókról, önmegvalósító rendezőkről. Egyetértettünk abban, hogy mindketten inkább konzervatív szemléletűek vagyunk e téren. Viszont úgy gondolja, egyes daraboknak azért "jót tesz egy kis leporolás". Példaként pont a János vitézt hozta. Mennyire igaza volt!

Rengetegszer tört ki a röhögés a nézőtéren, szinte már csak az hiányzott a stadionélményhez, hogy együtt ugorjunk fel, amikor Kukorica bombagólja kettéhasítja a törököt.

A második félidő a sok nevetés mellett persze a drámát is hozta magával. Bagó (Kiss Zoltán) egészen Franciaországig vitte a rossz hírt az addigra már új, János vitéz feliratú mezbe bújtatott Jancsinak. Orth Péter alakításában nem volt eltúlozva a pátosz, anélkül is elérte a célját a színpad szélén ülve, Iluskáját szimbolizáló rózsáját magához szorítva: átéltük veszteségét.

Mint ahogy a francia királykisasszony fájdalmát ugyancsak átéltük reménytelen szerelme, az örök boldogtalanságra kárhoztatottság érzése által. Dehát János vitéz hogyan fogadhatná el a kissé anyámasszony katonája francia király (Pál Attila) fele királyságát és lánya kezét, ha még a síron túl is csak Iluska tölti ki szívét?! A csalódás előhozza a komoly nőt a vagány és édesapjától mindenképp férfiasabb királykisasszonyból. Jól állt ez a kettős szerep Dobó Enikőnek, akiről nehéz elképzelni, hogy egy igazi meccset csendben szotyizgatva ül végig.

Szegény Iluska (Szabó Nikolett) meg haláláig csak a szponzor, vagyis a Patak Forrásvíz habjaiban igyekszik tisztává varázsolni a huszár focisták gatyáit, miközben velejéig gonosz mostohája (Csombor Teréz) a házban páváskodik matyó hímzéses Chanel tréningruhájában.

A kommentátorállásban Bartolo (Sirkó László) fokozza a hangulatot és látja el a közönséget olyan hasznos információkkal, minthogy a félmeztelen Jancsi bámuló szemei éppen hova tapadtanak...

Aradi Imre pedig strázsamesterként szinte magától értetődően, az immár világhírű szürke mackóban teljesíti kötelességeit.

Szente Vajk tehát zseniálisan tette újra izgalmassá, mégis az eredeti Kacsóh Pongrác - Bakonyi Károly - Heltai Jenő féle szövegkönyvet érintetlenül hagyva ezt az egyébként is szerethető tündérmesét. (Maximum annyiban vitatkoznék vele, hogy a focisták-e a mai kor huszárai vagy inkább a gokartversenyzők. De mivel szívem egy kis csücskét egy sztárcsatár foglalja el, akivel összeköt a vérvonal, így nem kötekszem.)

A tökéletességhez persze kellett ez a szereplőgárda - akik iránti tiszteletem és rajongásom előadásról előadásra nő -, Túri Erzsébet remek díszlete és a Kovács Yvette Alida tervezte "mezek". Személyes kedvencem a HVCS feliratú lett.

A mai mindennapokban nagyon könnyű elfelejteni, hogy jó magyarnak lenni. Egy ilyen este erre tökéletes emlékeztető...

Képek forrása: kecskemetikatona.hu