Uber a'la Velence

A karnevál záróhétvégéjére Velencébe utaztunk, mégsem a Szent Márk tér és a jelmezesek jelentették rövidke utazásunk fénypontját, hanem Burano szigete. Mélypont pedig kétségkívül a vízen töltött idő volt, amitől még most is kóvályog kicsit a fejem, ahogyan e sorokat hullámzom írom.

Szombat hajnalban keltünk útra az utánozhatatlan és ezúton félhivatalosan családtaggá fogadott Márton Edinával és az Ercsi és környező településeiről verbuválódott magyar különítménnyel, közvetlen útitársaim anyukám és a miglior amicám, Adri volt. Elsőként, a reggeli órákban a nemcsak stílusában, de hangulatában is romantikus Miramare-kastélyt és hozzá tartozó kertet jártuk be csodaszép napsütésben, csak képletesen elmerülve a Trieszti-öböl csillogó vizében. Habsburg Miksa osztrák főherceg világjáró volt, erről rengeteg műkincs tanúskodik.

Dél körül már Velencében bizniszelt Edina, app nélkül is kihasználtuk az Uber előnyeit, a hivatalos tömegközlekedési eszköz, a vaporetto helyett saját kis hajónk volt, így nem kellett alkalmazkodnunk a menetrendhez (csak azt kellett megvárnunk, hogy befejezze ebédjét a kapitány), és nem álltunk meg minden cölöpnél. Behajóztunk tehát a Szent Márk tér közelébe, kicsit elidőztünk a forgatagban, ami pezsdítő élmény, ugyanakkor viszonylag hamar tömegiszonyunk lett.

Szintén privát járattal áthajóztunk Murano szigetére, amely 1291 óta a velencei üveggyártás központja. Az üvegtermékek gyártása már a római időkben is divat volt, de ekkor tiltották ki tűzveszélyességük miatt az üvegfúvó műhelyeket Velencéből, és kerültek odébb néhány kis szigettel. Ma is ez Murano legfontosabb iparága, ami végignézve a csodaszép ékszereket, poharakat, vázákat, dekorációs elemeket, nem csoda. Sajnos a kiállítóteremben nem engedtek fotózni, de egy kis ízelítő itt megtekinthető.

Edina egy zöld és barna színkombinációjú lovat kért az iparostól, mely révén végignézhettük a folyamatot, miként formálódik a 200 fokos üveg. A videó végi kísérlet jól szemlélteti, milyen forró az alapanyag. Naponta 80 figurát kreál a signore, hajszálpontosan, lendületesen dolgozik rutinos mozdulataival. A bemutató példányokat vagy selejteket egyébként újra megolvasztják és felhasználják. Egy ilyen méretű dísztárgy kb. 10 euróba kerül, ékszerek is kaphatók nagyon baráti áron, de természetesen látni 60 ezer forintos pohárkészletet is.

Muranót Burano követte, amely három híressége: a színes házai, a csipke és a ferde tornyú Szent Márton templom. A színes házak legendája, hogy a halászok így könnyebben hazataláltak rossz látási viszonyok között is. A középkor óta az önkormányzat szabályozza, melyik házat milyen színűre festhetnek. Az összkép egyszóval: meraviglioso.

Mivel manapság a géppel készített csipke a felkapottabb, a rendkívül időigényes, kézzel készített darabok ára meglehetősen borsos, de ez érthető. Egy pár centiszer pár centis mű kb. 5 óra alatt készül el, és az alsó képen látható néni hangsúlyozta, nem egy könnyű tevékenység: ugyanabban a testhelyzetben ül hosszú órákig, a szemét is nagyon fárasztja az aprólékos munka. A 16. századtól van hagyománya az asszonyok között a csipkekészítésnek, a családfenntartók a régi időkben csónakkészítésből és halászatból éltek.

Az emberek errefelé már sokkal vendégszeretőbbek, mint Velencében, ahol szinte le sem teszi az ember az evőeszközt, már jelzésértékűen szedik is le a terítéket. Egy kedves kis sütizőben (Panificio Pasticceria Garbo) megpihentünk, isteni cantuccinit ettem, majd ahelyett, hogy hétpecsétes titokként őrizné, a cukrász bácsi leírta és részletesen elmagyarázta nekem egy szerinte szintén kihagyhatatlan dolce receptjét.

Sötétedéskor vitt minket vissza a hajó a Szent Márk térhez. Vicces utunk volt, jó tíz-tizenöt perce úton lehettünk Buranóból, és csak akkor kérdezte meg a kapitány, tulajdonképpen hova is megyünk. Egyébként is minden ki- és beszállás kalandosra sikerült, egy kb. fél méter széles pallón kellett előcsalogatnunk magunkból a kötéltáncos énünket. Egyénenként változott a tuti tipp, volt, aki csukva tartott szemmel sétált végig. A Burano-Velence táv nem vészes, annál inkább idegölő a parkolás. Mint a keselyűk, úgy keringenek a kisebb és nagyobb vízi járművek, hogy lecsaphassanak a ránézésre véletlenszerűen felszabaduló helyekre. Egy-egy tolatásnál, fordulásnál nem tettem volna a kezem a két ladik közé. Persze ez csak nekünk volt necces, a kapitány magabiztos kézzel tekergette a kormányt.

A Szent Márk tér és környéke az esti órákban sem kihalt, de azért jóval könnyebben lehet haladni, mint napközben. Igazán üres 2013-ban volt szinte egész Velence, amikor szakadó esőben és 60 km/órás szélben jártunk ott - akkor csak a törött esernyők és mi tartózkodtunk a Szent Márk-székesegyház előterében. Hiába, kompromisszumok... Egy jó kis csoportos pizzázás koronázta meg a napunkat, majd egy időre ismét búcsút kellett intenem hazámnak.