Ellenséges területen, de szuperboldogan
Milánó. Bizony, bizony, AC Milan + Internazionale. Mit kerestem én ott a giallorosso szívemmel? Az olasz nagyváros életérzését, egy jó rizottót, egy autentikus kávét, a divat fuvallatát, a dómot és a többi nevezetességet, no és nem utolsó sorban Totti könyvét. Amit nem kerestem, az egy vőlegény, mégis akadt kérőm.
Mindez már nem mai történet, 2011. novemberében ült repülőre a Falka, hogy a három jóbari bevegyeLas Vegast Milánót. Senki nem ébredt fogatlanul vagy leborotvált fejjel, de azért akadtak kalandok Adrival és Jucival.
Azt már tényleg lehetetlennek tartottuk, hogy ázott verebekként hazafelé is sétáljunk. Oké, keressünk egy buszt. Na, de vajon melyik busz megy a szállás felé? Azt célszerű lett volna megjegyezni. Mint ahogyan az utcánk nevét is. Hm. Nem ártana jegyet venni, de vasárnap este nyitva lévő trafikot találni?! Visszagondolva, szinte csoda, hogy átszállás nélkül hazajutottunk. Ráadásul utólag mondta Andi barátnőm, hogy szerinte inkább az csoda, hogy nem csíptek el az egyenruhások, ők rendszeresen belefutottak ellenőrökbe, mi meg első nap tujáztunk, szerencsére büntetlenül megúszva a kényszerhelyzet szülte csínyt. A nap megkoronázása volt, hogy vacsorára gondoltuk, főzünk a szálláson egy gyors tortellinit, vettünk is, csak hazaérve tűnt fel, hogy nincs tűzhely, csak mikró és vízforraló. Nem részletezném a folyamatot, maradjunk annyiban, hogy sikerült ehetővé varázsolni a tésztát.
Valahol szentségtörésként éltem meg, hogy előbb járok a nagy riválisok otthonában, mint a Stadio Olimpicóban, de nem okozott csalódást. Eszméletlenül elkápráztatott. Grandiózus, tekintélyt parancsoló, még a lelátón tomboló szurkolók nélkül is hihetetlenül élettel teli.
Megnéztük a múzeumot, majd jártunk ott, ahol a kedvenceink hétvégente hiányos öltözékben mászkálnak. Igen, kedvenceink, ugyanis csípek egy-két legendás játékost, aki megfordult náluk vagy épp ott vált ikonná, például Gattusót, Pippót, Pirlót, de eredetileg római kedvencem, Aquilani is szerepelt átmenetileg rossoneróban. A kicsi kroki helyére huppantam le.
A stadiontúra után a kultúra felé vettük az irányt: megnéztük a dómot. Jól emlékszem a pillanatra, ahogyan jöttünk fel a metró aluljáróból, és egyszer csak megpillantottuk. Mindannyiunknak elállt a szava. Belülről hasonlóan káprázatos látványt nyújt, mint kívülről, viszont aki
vallásos és azt a meghittséget keresi, ami egy templomban az embert
hatalmába keríti, az itt sajnos csalódik. Özönlenek ki-be a turisták,
kattog a Nikon a hangos japán turisták kezében, zsibong az egész, mint
egy piactér.
A Viktor Emánuel üzletei között tekintgetve kacérkodtunk a gondolattal, hogy nem lehet rossz focistafeleségnek lenni, akkor nem csak a kirakatig jutnánk, fájó szívvel. Tettünk egy lépést a boldogság felé, megfordultunk háromszor a bika intim testrészén, hogy bevonzzuk a szerencsét, bőséget, boldogságot. Lassan öt év elteltével kijelenthetem, ha kicsit lassan is, de megérkezett a hatása! A vásárlási lázat csillapítva megnéztük a Scalát, egy templomot, aminek nem emlékszem a nevére, meg egy-két útba eső klassz kis teret, utcát.
A Sforzesco kastéllyal folytattuk...
....és zárásként a Béke-kaput csodáltuk meg.
Ebédelni egy hangulatos étterembe ültünk be, ahol szóba elegyedtünk az étterem tulajdonosával. Adrival gondoltuk, szimpla olaszozás, de aztán olyannyira meggyőző lehettem, hogy megkérte a bácsi a kezem. Nem emlékszem, hogy igent mondtam-e, vagyis, hogy van-e most elméletileg Adriánnak konkurenciája.
Szieszta helyett barangoltunk még kicsit a város szívében és ereiben, megnéztünk egy-két templomot, fontosabb épületet, a Parco Sempionét többször kereszteztük az 5 nap alatt.
Este újra a gasztronómiáé lett a főszerep, amikor is jöhetett egy kis borozással egybekötött vacsora.
4. nap
Ennyi év távlatából talán ez volt a legklasszabb napunk, amikor is átvonatoztunk Comóba, a tóhoz. A Funicolare felvitt minket a hegy majdnem tetejére, ahonnan máris csodaszép volt letekinteni a tóra. Nem értük be azonban ennyivel, még feljebb törtünk a csúcsra. Hajókázni nem mentünk, mert rajtam már Milanóban kijött a tengeribetegség, és nap végére Juci is csatlakozott hozzám, jó kis olasz vírust szedtünk össze, még itthon sem szabadultunk egykönnyen tőle. Így is elbóklásztunk délutánig Comóban, és nagyon szívesen visszamennék. Felmentünk egy kilátóhoz, ahonnan elvileg még a svájci hegyeket is látni. Hogy épp azokat is láttuk-e, nem merem biztosan állítani, de havas hegycsúcsok voltak, az biztos. Természetesen ha már oly klassz panoráma nyílt a focipályára, megörökítettem azt is. Nemrég értékes lett eme fotó, azóta egyik kedvenc focistám, Marco Cassetti is ott rúgja a bőrt.
5. nap
Még ide is jutott szépség: mivel a bergamói reptérről jöttünk vissza, láthattuk a várost emelkedés közben. Adrival ott szorult össze egyszerre a szívünk, hogy utolsó pillantásainkat vetjük szeretett országunkra.
Mindez már nem mai történet, 2011. novemberében ült repülőre a Falka, hogy a három jóbari bevegye
1. nap
Leszálltunk Bergamóban, magyar szállásadónk kijött elénk a reptérre, és "hazavitt" minket. Ellátott mindenféle tanáccsal és térképpel, megmutatta, melyik buszra szálljunk, ha a belvárosba indulunk. Nem váratott magára sokáig az első túránk, lecuccoltunk, megnézegettük a képeket a szobánk falán, és nekivágtunk. A zsongásunk felülírta a racionális gondolkodást, szóval minden olyan kellék a szálláson maradt, ami néhány óra múlva igencsak jól jött volna, mint például az esernyő vagy a térkép. Gyalogos túrára szavaztunk, mert ugye így lehet igazán felfedezősdit játszani. Mentünk, mentünk, természetesen nem egyenes vonalon haladva, majd egy idő után megkérdeztük, nagyjából mennyi idő a belváros. A megállított járókelő nevetett, "gyalog lehetetlen, vagy egy óra". Jól van, olasz cimbora, nem ismersz te minket! Néhányszor útba igazíttattuk magunkat, és végül az addigra már szakadó esőben és koromsötétben, de csak eljutottunk a Parco Sempionéig. Ott feladtuk, pedig ha tudtuk volna, hogy a park túlsó vége már tulajdonképpen a centro...
Azt már tényleg lehetetlennek tartottuk, hogy ázott verebekként hazafelé is sétáljunk. Oké, keressünk egy buszt. Na, de vajon melyik busz megy a szállás felé? Azt célszerű lett volna megjegyezni. Mint ahogyan az utcánk nevét is. Hm. Nem ártana jegyet venni, de vasárnap este nyitva lévő trafikot találni?! Visszagondolva, szinte csoda, hogy átszállás nélkül hazajutottunk. Ráadásul utólag mondta Andi barátnőm, hogy szerinte inkább az csoda, hogy nem csíptek el az egyenruhások, ők rendszeresen belefutottak ellenőrökbe, mi meg első nap tujáztunk, szerencsére büntetlenül megúszva a kényszerhelyzet szülte csínyt. A nap megkoronázása volt, hogy vacsorára gondoltuk, főzünk a szálláson egy gyors tortellinit, vettünk is, csak hazaérve tűnt fel, hogy nincs tűzhely, csak mikró és vízforraló. Nem részletezném a folyamatot, maradjunk annyiban, hogy sikerült ehetővé varázsolni a tésztát.
2. nap
Másnap jó korán akartunk kelni, de amikor az ébresztő után a második azonosítható hang a zuhogó eső volt, inkább kialudtuk magunkat. Második ébredésre szerencsére az idő is barátságosabbá vált, szóval megindulhattunk az első nevezetességhez. Mit tehet az ember, ha van egy milanos barátnője? Elmegy vele a San Siróba, végigjárva a kötelező zarándokutat, amit focis graffitik öveznek ráhangolódásképp.
3. nap
Az egyik legjobban várt programunk következett, ekkorra volt időpontunk a Santa Maria delle Grazie templomba, hogy megnézzük az Utolsó vacsorát. Hasonló élmény a dómhoz, futószalagon jönnek-mennek az érdeklődők, néhány percet lehet bent tölteni, állva, a nyüzsgő és kattogó turistákkal.
4. nap
Ennyi év távlatából talán ez volt a legklasszabb napunk, amikor is átvonatoztunk Comóba, a tóhoz. A Funicolare felvitt minket a hegy majdnem tetejére, ahonnan máris csodaszép volt letekinteni a tóra. Nem értük be azonban ennyivel, még feljebb törtünk a csúcsra. Hajókázni nem mentünk, mert rajtam már Milanóban kijött a tengeribetegség, és nap végére Juci is csatlakozott hozzám, jó kis olasz vírust szedtünk össze, még itthon sem szabadultunk egykönnyen tőle. Így is elbóklásztunk délutánig Comóban, és nagyon szívesen visszamennék. Felmentünk egy kilátóhoz, ahonnan elvileg még a svájci hegyeket is látni. Hogy épp azokat is láttuk-e, nem merem biztosan állítani, de havas hegycsúcsok voltak, az biztos. Természetesen ha már oly klassz panoráma nyílt a focipályára, megörökítettem azt is. Nemrég értékes lett eme fotó, azóta egyik kedvenc focistám, Marco Cassetti is ott rúgja a bőrt.
5. nap
Még ide is jutott szépség: mivel a bergamói reptérről jöttünk vissza, láthattuk a várost emelkedés közben. Adrival ott szorult össze egyszerre a szívünk, hogy utolsó pillantásainkat vetjük szeretett országunkra.
