Salzburgtól elájultam, Prága még mindig varázslatos - Apás napok

26 évem alatt először jutottunk el egy rendes apa-lánya túrára: Bécs-Salzburg-Prága hármasát jártuk be sok vitatkozással, de még több nevetéssel vegyítve. Hivatalosan ez csak egy munka volt, de tanulságos hat napot töltöttünk együtt, és végül egészen jó kis kirándulás kerekedett belőle, felejthetetlen élményekkel. Egy pakisztáni hölgyekből álló csoport magyar kísérőjeként kaptam meg a felszállási engedélyt a sofőrtől, vagyis kezdődhetett a kooperáció apa és lánya között, némi kikapcsolódással egybefonva.

Bécs

Bécsben gyerekkorom óta rengetegszer jártam már, ezért az ott töltött két nap alatt nem sok késztetést éreztem, hogy bolyongjak a városban, főleg, hogy téli időjárás fogadott minket, és az én szervezetem októberben még képtelen akklimatizálódni. Viszont a Hundertwasser-házat még sosem láttam élőben, szóval az most kötelező darab volt, és mindenkinek kötelező darab kell, hogy legyen. Általában a szimmetriát, a rendezettséget keresem, de a művészetekben valahogy pont az ellenkezőjét kedvelem. Imádom az olyan alkotókat, akik korukat meghaladva vállalni merték és merik fantáziájuk szüleményeit. Az a sok szín pedig nagyon barbis.

Aki egy kicsit is ismer, vagy olvasott már legalább egy bejegyzést tőlem, tudhat a kajamániámról. Imádok enni! Nyitott vagyok mindenre (ésszerű keretek között), ezért kimondottan örültem, hogy mindkét bécsi este egy tunéziai étteremben vacsoráztunk, a csoporthoz alkalmazkodva természetesen halál ételeket. Azt hiszem, a kedvencem a tunéziai halleves volt, mmm....

Salzburg

Harmadik nap utaztunk Salzburgba. Régi vágyam teljesült ezzel, bár vissza kell látogatnom, mert csupán néhány óránk volt felfedezni a belvárost és egy-egy kastélyt. Remélem, egyszer megadatik, hogy Salzkammergut tóvidékét is bebarangoljam, de Fuschl am See szintén rajta van a listámon a Red Bull gyár miatt, no és persze egyszer el kell jutnom a Hangar-7-be, ahova a Red Bull összegyűjtött jó néhány különleges repülőt és helikoptert - az én kedvencem az a gyönyörű, vakítóan csillogó DC6-os, amely egykor Titót szállította, ezért hívják a jugoszláv Air Force One-nak is. Valószínűleg egy átlag turistának azonban nem ez lenne a legfontosabb, hanem például Mozart szülőháza, és azt szerencsére kipipálhattam, meg még íme, mennyi mindent!

Állítólag az egyik legszebb barokk kert Európában a Mirabell Kastély és Kert. Az bizonyos, hogy káprázatosak a virágágyásai még ősszel is.

A kertben minden harmonizál mindennel, a színek, a formák, és minden olyan osztrákos, mint ahogyan egész Salzburg klasszikus példája annak, amit Ausztiában szeretek. Makulátlan, gondozott, igényes - még a külváros is. Nincs por, mert a betont fű váltja fel, a gyepet pedig aszfalt és így tovább. Mindenhol.

A Salzach folyó és a felette átívelő hídra szerelmi zálogként ráaggatott lakatok újabb színkavalkádot alkottak, ezért nem volt baj, hogy nem kék, hanem szürke ég társult mindehhez, jobban kiemelte a folyó zöldjét, a fák őszi színeit és a tarka lakatokat.

Mozart szülőháza (jobb felső kép) több szinten keresztül tele van családi fotókkal, kacatokkal, ereklyékkel, korhűen berendezett helyiséggel. Semmi extra, amíg az ember nem gondolja át, mi mindent alkotott rövid élete alatt, onnantól az egész elképesztően inspiráló. Sajnos a lakóházát (alul, középen) csak kívülről tekintettük meg időhiány miatt.

 

Állítólag egyszer egy olasz turista megkérdezte a helyi idegenvezetőt a cégért látva, hogy az osztrák Mekiben készítenek-e szendvicset oroszlánhúsból. Ehhez képest sokkal kisebb tévedés azt hinni, hogy a Mozartkugeln a művész kedvenc csokija volt, pedig már rég halott volt, mire divatba jött. Ha már itt tartunk, nem az arany-piros csomagolású az eredeti, hanem az ezüst-kék színű! Szegény Mozart egyébként minden festményen, szobron kicsit másképp néz ki. Hm, hát, így működött akkoriban a Photoshop.

A belvárosi sétát a Rezidentzplatz nevű tér felé folytattuk. Itt áll a Hercegérseki palota és a Tommaso di Garona alkotta hatalmas barokk szökőkút, ami csupa márvány. A szökőkút mögött látható toronyból napi háromszor klasszikus zene szól harangjáték formájában, többek közt természetesen Mozart. Benéztünk még a grandiózus dómba, amely az első barokk alkotás az Alpoktól északra. Itt keresztelték Mozartot.

Hohensalzburg vára Közép-Európa legnagyobb olyan erődítménye, amely tökéletes állapotban látható a mai napig. Salzburgban kószálva sokszor fölénk magasodik. Kár, hogy az időhiány miatt csak lentről volt szerencsénk megismerni.

A legkisebb házhoz Salzburgban egy aranyos szerelmi történet társul. Az ifjú megkéri élete szerelme kezét, ám a leendő após csak akkor adja a lányt, ha a fiú épít egy hajlékot kettőjüknek. Így született meg a szó szerint kis szerelmi fészek a Café Tomaselli szomszédságában (a kávézóban Mozart is előszeretettel múlatta az időt).

Egy nagyon súlyos kérdés következik... Hogyan lehet, hogy Salzburgig kellett utaznom, hogy tudomást szerezzek A muzsika hangjának (The Sound of Music) létezéséről? Én voltam az, aki előbb látta élőben a forgatási helyszínek egy részét, mint magát a filmet. Persze, hazaérkezve azonnal pótoltam a hiányosságot, és ha túlzásnak hangzik, ha nem, az egyik legszebb film, amit valaha láttam. Tiszta szívből ajánlom egy hétvégi, csúnya idős délutánra! Az 1964-ben forgatott, öt Oscar-díjat nyert alkotás igaz történeten alapul, a '30-as években játszódik. Maria von Kutschera novíciajelölt finoman szólva sem illik a kolostori életbe, ezért nevelőnőnek küldik az özvegy Georg Ritter von Trapp báró hét gyermeke mellé. Az értelmetlen szigort és ridegséget felváltja az éneklés és vidámság, csodálatos szerelmi szál bontakozik ki, majd a német megszállás formálja tovább a cselekményt.

A szereplők megfordulnak egyebek mellett a Mirabell kertben, ahol a lépcsőn ugrálva dalolják a „Dó-ré-mi”-t; Maria a Residenzplatzon énekelve győzi meg magát és minket, hogy van elég önbizalma; a Trapp villa egyik oldalaként jelenik meg a Leopoldskron kastély; s fontos helyszín a Hellbrunni kastély, ahova mindenképp vissza kell mennem a vízijátékok miatt. Most ebben a kertben lehet fotózkodni a filmről elnevezett pavilon mellett, amit eredetileg a Schloss Leopoldskronnál állítottak fel a forgatásra - itt csattan el az első csók Franz és a legidősebb Trapp-lány, Liesl között, s hangzik el az "I am 16 going on 17" c. dal, majd később Maria is itt romantikázik a báróval. Pakisztánban (és egész Ázsiában) rendkívüli népszerűségnek örvend A muzsika hangja. Már értem, miért... (Linkek a filmhez: 1. rész, 2. rész)

A valóságban egyébként a család az Egyesült Államokba disszidált, és békében élve, kedvelt elfoglaltságának, az éneklésnek köszönhetően híressé vált.

A teljesség igénye nélkül még néhány hely a városból, ami megfogott:

Salzburgból nagyon keveset láttam, de azért a kevésért is eszméletlenül hálás vagyok. Mint ahogyan azért is, hogy csupán néhány nap eltéréssel egy év után visszatérhettem Prágába (a tavalyi élménybeszámolóm itt olvasható). Rengeteg látnivalója van a cseh fővárosnak, még mindig nem teljes a listám, de most pipát kapott például a Franz Kafka Múzeum.

Prága

Első este a Lőportorony szomszédjában álló szecessziós stílusú Reprezentációs házban, a Plzeňská étteremben pihentük ki a Salzburg-Prága út fáradalmait. Kivételesen most többet foglalkoztam a helyszínnel, mint az ételkínálattal. Csodálatos az étterem, de az egész rendezvényház az, kívülről-belülről.

 

Elidőztem a holland Matthijs Munnik első blikkre azonosíthatatlan agyszüleményénél. A művész a fénnyel és hangokkal játszik, kísérletezik, milyen hatással van az emberre. Az éppen a Reprezentációs háztól nem messze látott installációjában stroboszkópikus fényhatásokat használ, így a két hatalmas fényes dobozt nézve olyan ábrákat és mintákat látunk, amelyek valójában nincsenek ott. A hozzá társított hangeffektusok után én a saját hangom teljesen torznak hallottam, és mint kiderült, az is csak hallucináció volt. Mindez a Signal Prague Light Festival 2015 keretében volt látható számos hasonló alkotással egyetemben városszerte.

Második prágai napunkon nyakunkba vettük a belvárost, és csak tekeregtünk, persze azt nem mondom, hogy céltalanul, mert határozott állomásokat terveztem a programba, aztán ezek szokás szerint véletlenszerűen egyre csak szaporodtak (apu nagy örömére). A Rudolfinomot (jobb felső kép) választottam kiindulópontnak. A kulturális központot és a Kisoldalt összekötő Josef Mánes cseh festőről elnevezett hídon sétáltunk át a vár oldalára, ami nekem a budai oldal, az óvárosi rész pedig a pesti - így tájékozódtam legkönnyebben a kezdetektől.

A Kisoldalon a Moldva partján átsétáltam a következő hídhoz, amely Svatopluk Čech író-költő-újságíróról kapta a nevét. Bekukkantottunk a neobarokk Straka Akadémia udvarába, amelynek épületeiben található a cseh parlament és a kormány székhelye, majd felsétáltunk a Letná parkba, a Hanavský pavilonhoz, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a városra. Az óriási parkban van még egy túlméretezett metronóm és Európa legrégebbi működő körhintája is itt látható.

Nem akartam ugyanarra lemenni, ahonnan jöttünk, gondoltam, biztosan van másik út is. Kicsit elkeveredve azonban a Belvederhez lyukadtunk ki, vészes közelségben a várhoz, ahol napokat el lehetne tölteni. Megint meg kellett másznom a vár alatti erdőt, bár most csak egy töredékét a tavalyi bolyongáshoz képest. Csak a társaság változott, a helyszín és az eltévedés ténye nem. Tavaly egy már nem is működő szökőkutat keresve, a térképészet rejtelmeiben icipicit elveszve jártuk be keresztbe-kasul a parkot, most csak a legegyszerűbb kiutat vadászva. Ezúttal katonai felvezetés is járt a túrához.

Viszonylag hamar visszajutottunk a Moldva partjára. A Klárov téren a már említett fényfesztivál keretében a francia Joanie Lemercier audiovizuális show-ja volt látható egy fehér léggömbszerű "teremben".

Innen lesétáltunk a folyópartra, hogy megpihenjünk egy pár percet, és akkor felfedeztük a hollót, aki parkolóőrnek képzeli magát, és elhessegeti a tilosban ejtőző galambokat.

 

A Kafka Múzeum helyenként inkább hasonlít egy interaktív horrorházra, mint hagyományos múzeumra. Egyrészt nyilván látni sok képet, kéziratot, tárgyat az íróhoz és családjához kapcsolódóan, de ami sokkal fontosabb, hogy a termek berendezése, a fényhatások, a zenei aláfestés, az egésznek a hangulata hozzásegíti a nézelődőt, hogy átérezze Kafka lelkületét.

Nem túl vidáman jöttem ki, úgyhogy rám fért egy kis hangulatváltás, amit az autentikus ebéd jelentett az egyik Svejk étteremben (Malostranská pivnice). Nem ez az eredeti, én nem is jártam az igaziban, de apu már sokszor, és neki ez sokkal jobban bejött. Nekem viszonyítási alap nélkül is nagyon tetszett az ottani miliő, no és persze az isteni füstölt szalonnával töltött knédli az elmaradhatatlan párolt káposzta társaságában, leöblítve egy pohár csapolt sörrel.

A Kafka Múzeum előtti téren lehet meglepődni, nevetni, elgondolkozni David Černý szobrász alkotásán.

Igen, itt az történik, hogy két férfi pisil, méghozzá Csehországra, a szobrok alatti kis medence ugyanis az országot formázza.

Teli pocakkal az esőben folytattuk a kószálást, a Károly híd felé vettük az irányt. A legszebb prágai hídon kötelező jelleggel megtapogattuk a megtapogatnivalókat, például a Nepomuki Szent János mártíromságának emléket állító domborművet, bízva abban, hogy szerencsét hoz. A "pesti" hídfőnél jótékonykodtunk egy kicsit, jólelkű útitársam nem tudott csak úgy elmenni egy a kutyájával kuporgó hajléktalan mellett.

Fináléként tettünk egy óvárosi sétát, mely végén megnéztük az abszolút kedvenc prágai nevezetességem, a Týn-templomot.

Másnap már csak a búcsúzkodásra volt idő. Viszlátot kellett inteni Prágának, mint ahogyan a csoportnak is. Értékes emberi tapasztalatokat szereztem a pakisztáni hölgyektől. Most először volt részem a miénktől ennyire eltérő kultúrát képviselő emberekkel hosszabb időt tölteni, de remélem, még sok hasonló élményben lesz részem, mert elképesztő, rövid idő alatt mennyit tudnak hozzátenni az ember személyiségéhez ezek a pillanatok. Hogy elhagyjam a tőlem szokatlan komolyságot, el kell mesélnem az egyik kedvenc esetem: Prágában a csoportunk megkérdezte, hogy mi, magyarok, értjük-e a cseheket. Bizonyára nekik mindkettő legalább olyan katyvasz, mintha én akarnám két ázsiai nyelv közül eldönteni, melyik melyik. Ettől nagyobb zűrzavart már csak a valuták jelentettek nekik, európai tartózkodásuk alatt többször igénybe kellett venniük a pénzváltókat, teljesen elvesztek a forint, euró, korona átszámítási rendszerében.

Akadtak a városnézéshez nem kapcsolódó izgalmas momentumok is utunk során, mint például a figyelmetlen prágai hölgy, aki rákanyarodott a buszra. Már-már vicces volt a jelenet, ahogy apu magyarul mesélte a történteket, én szinkrontolmácsoltam angolra, amit a helyi idegenvezető továbbított a rendőröknek az ő nyelvükön. A prágai metrózás történelmi pillanat volt, sosem láttam még aput metrózni, sőt, talán úgy egyáltalán tömegközlekedni sem. Ja, és elszenvedtem az eddigi legmegalázóbb Vigyáz(z)6 vereségemet, továbbá a prágai reggelinél találtam paradicsomleves ízesítésű teát (legalábbis kép alapján csak arra tudtam asszociálni). Dióhéjban ennyi.