Brutálfutás Budapest 1.0 - A brutális stadion
Ugyan eredetileg az utazásaimról szeretnék blogolni, s felmenni a fővárosba nem számít annak, egy különleges nyári élményt fogok most megosztani. Imádok futni, de valahogy a párás, hűvös őszi, tél eleji időjárás miatt mostanság meglehetősen elhanyagoltam egyik kedvenc sporttevékenységem. Felidézve a nyár legnagyobb kihívását, talán az emlékek előcsalogatják belőlem újra a kedvet, hogy futócipőt húzzak a heti egy alkalomnál rendszeresebben.
Nem indult jól a Brutálfutás napján a reggelem, ugyanis sérülés miatt a futópartnerem nem tudott elkísérni. Természetesen a család, barátok mind épp elfoglaltak ilyenkor, sőt, még az Öcsi - alias a Fordom - is megmakrancolta magát előző nap egy ékszíjszakadással, tehát az sem dobott fel, hogy tömegközlekedhettem a verseny helyszínére, egyedül.
A Puskás Ferenc Stadionhoz érkezve azonban átkapcsolt az agyam a frusztráltságról boldog üzemmódra. Könnyű volt, hiszen egyből magával ragadott a hangulat, s hamar beszélgetőpartnerekre leltem, szóval hamar elröppent az idő, és már csak azt vettem észre, hogy irány a bemelegítés, mindjárt rajt!
Elvárások nélkül vágtam neki az első ilyen jellegű versenyemnek, nem érdekelt az időeredmény, egyszerűen csak jól akartam magam érezni futás, kúszás, mászás közben. Sikerült. Legszebb öröm, ha az ember saját magát röhögi ki, mondjuk miközben kukát tol...
A kedvenc pillanatom:
A verseny része volt, hogy a stadionban adott volt a lehetőség, hogy lefussuk életünk leggyorsabb 200 méterét. Na persze mire odaértünk, már tényleg brutális akadályokon voltunk túl, s a hőmérsékletre sem lehetett panaszkodni - egyszóval nem voltam már csúcsformában. Könnyen találtam viszont doppingszert. Elég volt felidéznem a 2011-es Vasas-As Roma találkozót, amikor megadatott, hogy kedvenc focistámmal, Marco Cassettivel beszéljek, s lássam élőben rúgni a bőrt a másik két favoritom, Daniele de Rossit és Francesco Tottit. Ahogy bevillantak az akkori jelenetek, miközben a gyep mellett futottam, felszabadult bennem a szükséges adrenalin... Ennek hatására a kategóriámban 92. lettem a sprintben, 52 másodperccel - erre azóta is büszke vagyok.
A célba érkezéskor a fáradtság és a "megcsináltam" érzés keveredett, majd egy kedves meglepetésben volt részem. A befutóra megérkezett a futótársam, azaz az egyik unokaöcsém, s a másik unokaöcsém is a barátnőjével, akivel véletlenül a buszon futottam össze reggel, és csak félszavakkal említettem neki az aznapi megmérettetést. Több hónap elteltével még mindig nagyon hálás vagyok a kis "szurkolótáboromnak"!
Nem indult jól a Brutálfutás napján a reggelem, ugyanis sérülés miatt a futópartnerem nem tudott elkísérni. Természetesen a család, barátok mind épp elfoglaltak ilyenkor, sőt, még az Öcsi - alias a Fordom - is megmakrancolta magát előző nap egy ékszíjszakadással, tehát az sem dobott fel, hogy tömegközlekedhettem a verseny helyszínére, egyedül.
A Puskás Ferenc Stadionhoz érkezve azonban átkapcsolt az agyam a frusztráltságról boldog üzemmódra. Könnyű volt, hiszen egyből magával ragadott a hangulat, s hamar beszélgetőpartnerekre leltem, szóval hamar elröppent az idő, és már csak azt vettem észre, hogy irány a bemelegítés, mindjárt rajt!
Elvárások nélkül vágtam neki az első ilyen jellegű versenyemnek, nem érdekelt az időeredmény, egyszerűen csak jól akartam magam érezni futás, kúszás, mászás közben. Sikerült. Legszebb öröm, ha az ember saját magát röhögi ki, mondjuk miközben kukát tol...
A kedvenc pillanatom:
A verseny része volt, hogy a stadionban adott volt a lehetőség, hogy lefussuk életünk leggyorsabb 200 méterét. Na persze mire odaértünk, már tényleg brutális akadályokon voltunk túl, s a hőmérsékletre sem lehetett panaszkodni - egyszóval nem voltam már csúcsformában. Könnyen találtam viszont doppingszert. Elég volt felidéznem a 2011-es Vasas-As Roma találkozót, amikor megadatott, hogy kedvenc focistámmal, Marco Cassettivel beszéljek, s lássam élőben rúgni a bőrt a másik két favoritom, Daniele de Rossit és Francesco Tottit. Ahogy bevillantak az akkori jelenetek, miközben a gyep mellett futottam, felszabadult bennem a szükséges adrenalin... Ennek hatására a kategóriámban 92. lettem a sprintben, 52 másodperccel - erre azóta is büszke vagyok.
 |
| Azért nem ez volt életem leggyorsabb 200 métere, az biztos |